... egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg ... (1Kor 12,13)
Van egy magyar szólás: "A jó szomszédság feltétele a jó kerítés...". Vannak határok, amiket magunk és mások között állítunk fel. Ezek a szigorú határok azért vannak, hogy másokat a tisztes távolban tartsák, megóvva ezzel a magánéletet. Félünk attól, hogy mások megismernek, irányítani próbálnak, árthatnak, vagy attól, hogy alkalmatlannak és alacsonyabb rendűnek érezzük magunkat. Az ilyen szigorú és merev határok akadályozzák a bensőséges kapcsolatot. Vágyunk ugyan a másik közelségére és a bensőséges kapcsolatra, mégis félünk, és ezért távol tartjuk magunkat. Isten viszont arra tervezett minket, hogy részt vegyünk egymás életében, a győzelmekben és a vereségekben is, nem pedig arra, hogy elszigetelten éljünk. Azért vagyunk, hogy: „…kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi.” (1Kor 12,25-26). A merev határok megfosztanak bennünket az életet gazdagító kapcsolatoktól. Milyen az, amikor a "jóból is megárt a sok"? Tudunk-e úgy segíteni, hogy közben önmagunknak ne ártsunk? Meg tudjuk-e osztani egymással életünket anélkül, hogy saját életünket feladnánk? Mindig vannak, akik elvárják, hogy valakik gondoskodjanak róluk, ekkor ők kerülnek vezető helyzetbe, mi pedig az összeroppanás szélére. Sohasem boldogok, bármit teszünk is. Sőt, neheztelnek azért, mert nem adunk eleget... Ezáltal beleragadhatunk egy életük egészét meghatározó csapdába. Barátságok, munkahelyi és gyülekezeti kapcsolatok mind beleeshetnek ebbe az „áldozat – megmentő sablon" csapdájába, ahol a szükségben lévő és a segítő egyaránt a „gyűlölök és szeretek” kettősét futja. Viszont a rugalmas határokkal rendelkező emberek a saját életüket tudják élni, úgy, hogy közben egészséges egyensúlyban foglalkoznak más emberek érdekeivel is. Nagylelkűek tudnak lenni idejükkel, együttérzésükkel és anyagi javaikkal is, anélkül, hogy túl nagy felelősséget vállalnának magukra. Meg tudnak birkózni a nehéz helyzetekkel, állják az ütéseket, és ha elesnek is, újra talpra tudnak állni. Tudnak összpontosítani arra, ami igazán fontos, és meríteni tudnak abból a belső erőforrásból, amit Egyetlen Urunk biztosít nekik. Pál apostol is ilyen ember volt: „…mert én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek. Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bővölködésbe és a nélkülözésbe egyaránt. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem” (Fil 4,11-13). Az ilyen embereket nem mások és nem a körülmények irányítják, rugalmasságuk nem valamiféle gerinctelen hajlékonyság, hanem Krisztus Jézus irányításába vetett bizalom. Jézus azt mondta, hogy ha valami jót tettünk valakivel, akit bántalom ért vagy szükséget szenvedett, akkor azt vele tettük meg.
A szolgálatokban is különbség van, de ugyanaz az Úr. És különbség van a cselekedetekben is, de ugyanaz az Isten, a ki cselekszi mindezt mindenkiben. Mindenkinek azonban haszonra adatik a Léleknek kijelentése. Némelyiknek ugyanis bölcseségnek beszéde adatik a Lélek által; másiknak pedig tudománynak beszéde ugyanazon Lélek szerint; Egynek hit ugyanazon Lélek által; másnak pedig gyógyítás ajándékai azon egy Lélek által; Némelyiknek csodatévő erőknek munkái; némelyiknek meg prófétálás; némelyiknek pedig lelkeknek megítélése; másiknak nyelvek nemei; másnak pedig nyelvek magyarázása; De mindezeket egy és ugyanaz a Lélek cselekszi, osztogatván mindenkinek külön, a mint akarja. (1Kor 12,5-11)
Uram, Krisztus Jézus!
Köszönöm Egyetlen Uram a tálentumokat, amelyeket adtál nékem.
Ámen
