A fű, a mely reggel sarjad; Reggel virágzik és sarjad, és estvére elhervad és megszárad. (Zsolt 90,6)

Földi életünk végén elhervadunk, és elszáradunk, mint a virág valóban, de ne csüggedjünk el. Az életünk nem haszontalan, hiábavaló élet, ha hűségesek vagyunk Egyetlen Urunkhoz, ha betöltöttük azt a hivatást, amire eleve elrendelt az Isten. Ha nem akarunk többnek látszani annál, aminek rendelt, de nem voltunk annál kevesebbek sem, akkor az életünk illatozó életté lett: „Mert Krisztus jó illatja vagyunk Istennek, mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között; ezeknek halál illatja halálra; amazoknak pedig élet illatja életre.” (2Kor 2,15-16) A mező füve nem csak elhervad, megszárad, hanem takarja is a földet. Eltakarja a hibáit, virágszőnyeggel borítja be. Ha emberek mennek át rajta nem lesz sáros a lábuk, mert a fű megvédi a lábbelijüket. Ha elesik egy futkározó gyermek, nem üti meg magát, mert a pázsit megvédi őt. Tehát ne csüggedjünk el, mert igen hasznos a mi múlandó, rövid életünk. Ebben a világban rengeteg a bűn, a sötétség, a visszásság, rengeteg a "tövis". Keresztyén emberként arra hívattunk el, hogy ezeket az életünkkel, szolgálatunkkal széppé tegyük. Némelyek úgy gyűjtögetnek, mintha soha nem lenne vége a fű életüknek. De ami ma van, holnap odalesz: „Mert felkél a nap az ő hévségével, és megszárítja a füvet; és annak virága elhull, és ábrázatának kedvessége elvész: így hervad el a gazdag is az ő útaiban.” (Jak 1,11) Sokan úgy gondolkodnak, hogy örökké tart a gazdagságuk. Már nem tudják felhasználni sem, amit összeharácsoltak, már csak gond, de gyűjtögetnek tovább. Isten Igéje azt mondja, hogy elhervad, elmúlik a gazdag ember is gazdagságában: „Aki bízik az ő gazdagságában, elesik; de mint a fa ága, az igazak kivirágoznak.” (Péld 11,28) Átéltünk már sok ilyet, volt államosítás, volt gazdasági válság, voltak nagy katasztrófák... A válságra emberek házai-lakásai mentek rá. Vitték a bankok. De még ha megmaradna minden anyagi jó is az ember élete végéig, akkor sem viszi el magával. Van, aki politikusként akar híres lenni, akar dicsőséget szerezni. Önmagának. Azt mondja az Úr: az ember dicsősége olyan, mint a fű virága. Amikor nem Istennek adja a dicsőséget, akár a saját, akár az országa dicsőségét. A fű elhervad, elmúlik, vége lesz. Jézus azt mondja: „Mimódon hihettek ti, akik egymástól nyertek dicsőséget, és azt a dicsőséget, amely az egy Istentől van, nem keresitek?” (Jn 5,44) Egymástól nyernek dicsőséget, az egyik "fűember a másik fűembertől". Az elmúló virágú ember akar kapni dicsőséget egy másik idióta elszáradó embertől? Jézus Krisztus azt mondja, hogy van olyan el nem múló dicsőség, amit Isten ad, azt kell keresnünk. Mi melyik dicsőséget keressük? Azt, ami elhervad, mint a fű, vagy az Istentől való dicsőséget? 

Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és a hol a tolvajok kiássák és ellopják; Hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben, a hol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és a hol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják. Mert a hol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is. A test lámpása a szem. Ha azért a te szemed tiszta, a te egész tested világos lesz. Ha pedig a te szemed gonosz, a te egész tested sötét lesz. Ha azért a benned lévő világosság sötétség: mekkora akkor a sötétség? (Mt 6,19-23)

Uram, Krisztus Jézus!

Köszönöm Egyetlen Uram, hogy engem is elrendeltél.

Ámen

Boldog ember az, a ki nem jár gonoszok tanácsán, bűnösök útján meg nem áll, ... és olyan lesz, mint a folyóvizek mellé ültetett fa,  a mely idejekorán megadja gyümölcsét. (Zsolt 1,1)

Ismertesd meg velem, melyik úton járjak, mert hozzád vágyódik lelkem. (Zsolt 143,8)

Amikor Isten megígér valamit, de az nem teljesedik azonnal, könnyen türelmetlenek leszünk, kételkedni kezdünk benne, és azt hisszük, hogy nekünk kell kezünkbe venni a dolgot. Itt kezdődtek csak igazán a bajok. Vigyázzunk, hogy kitől fogadunk el tanácsot. Emlékezhetünk, hogy Izmail születése Ábrahám feleségének, Sárának az ötlete volt. Láthatjuk, hová vezetett ez, máig ható következményei lettek. Vannak dolgok, amikről könnyű lemondani, más dolgok elengedéséhez azonban nagylelkűség szükséges. Különösen nehéz lemondani valamiről, amihez (akihez) kötődünk, am(k)iben saját magunk visszatükröződését látjuk. Sok olyan ember van, akinek az élete állandó önigazolás, csak magukban bíznak. Ha jól megy a soruk, akkor még inkább önteltek lesznek, mindig és mindenkinél okosabbak... De ha jön a "hét szűk esztendő", ha csődközeli állapotba kerülnek, akkor nincs kihez fordulniuk tanácsért. De a Mester jön, és megérinti őt, megtörténik a változás, mert előbukkan, amit senki sem értett meg igazán: hogy milyen értékes egy ember lelke. Krisztus Jézus keze érintése nyomán láthatóvá lesz finom művű kidolgozottsága. Pál apostol, aki teljes elkötelezettséget követelt meg önmagától, és munkatársaitól is, megharagudott Márkra, amikor szabadságot akart kivenni. Később azonban, amikor újra átgondolta a dolgot, adott neki még egy esélyt...  Isten meglátja a lehetőséget az emberekben hiányosságaik ellenére is, ezért nekünk is meg kellene látnunk. Ha hiszünk bennük és bátorítjuk őket, akkor előre tudnak lépni a veszteség rovatból a nyereség rovatba. Minden Egyetlen Urunk időzítése szerint fog megtörténni. Készülünk lemondani valakiről? Ne tegyük. Adjunk neki és Istennek még egy esélyt...

Amint a farizeusok közül való írástudók látták, hogy bűnösökkel és vámszedőkkel eszik együtt, így szóltak a tanítványainak: Miért eszik együtt a vámszedőkkel és bűnösökkel? Amikor Jézus ezt meghallotta, így szólt hozzájuk: Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek; nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket. (Mk 2,16)

Uram, Krisztus Jézus!

Köszönöm Egyetlen Uram, hogy nem mondtál le rólam.

Ámen

Mondá nékik: Miért vagytok ily félénkek? Hogy van, hogy nincsen hitetek? (Mk 4,40)

Az életben nagyon sok minden a hit kérdése. Hinnünk nemcsak a templomban kell. Hiszünk-e a viharainkban, a bajban, A szenvedésben, napi küzdelmeinkben? Elhisszük-e, hogy Jézus Krisztus nemcsak a templomban akar velünk találkozni, hanem életünk minden percében velünk akar lenni, akárhol vagyunk is? „Miért féltek ennyire? Miért nincs hitetek?” – kérdezi a tanítványokat. Hányszor kérdez bennünket is, mert félünk, szorongunk, nem bízzuk rá dolgainkat, nem tőle várjuk a megoldást, az élet viharainak elcsendesítését.  Magunkra vagy a környezetünkre nézünk, nem Jézusra. Ez a baj. Pedig Krisztus Jézus sokszor bizonyította hatalmát, erejét. Nemcsak a hajdani tanítványai szeme láttára, hanem manapság is. Hányszor csendesítette le a vihart életünkben? Jézus minden vihar fölött Úr. Hisszük-e ezt? A mi életünk viharait is le tudja csendesíteni. Kérjük-e rá, vagy egyedül küszködünk vele? Igazából ez a két lehetőségünk van: emberi megoldást keresünk mindenre, azaz küzdünk egyedül, csak a magunk erejében bízva vagy keressük az isteni megoldást. Belekapaszkodunk az Úr erejébe, rábízzuk magunkat. Elhisszük Jézusról, hogy mindennél és mindenkinél erősebb? Hányszor segített, megerősített, megvigasztalt, mégis újra és újra kétségeskedünk, kishitűsködünk! Minél több időt töltünk Jézussal, annál kevésbé lesz meglepő számunkra erejének, hatalmának nagysága. Minél jobban bízni fogunk Egyetlen Urunkban, annál szorosabb lesz a kapcsolatunk vele. Ő az a hatalmas és erős Úr, aki méltán mondta magáról: "nekem adatott minden hatalom, mennyen és földön."  Tehát: ne féljünk, csak higgyünk! 

Mondom pedig néktek én barátaimnak: Ne féljetek azoktól, kik a testet ölik meg, és azután többet nem árthatnak. De megmondom néktek, kitől féljetek: Féljetek attól, a ki minekutána megöl, van arra is hatalma, hogy a gyehennára vessen. Bizony, mondom néktek, ettől féljetek. (Lk 12,4-5)

Uram, Krisztus Jézus!

Köszönöm Egyetlen Uram, hogy mindig velem vagy.

Ámen

  Kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék. (Ef 2,8-9)

Mai Igénk azt írja, hogy nem a mi cselekedeteinktől van az üdvösségünk. Ha bárki a tettei alapján elérhetné az üdvösséget, akkor abból csak dicsekvés lenne. Nem lehet megtenni azt, amit az Egyetlen Urunk elénk állít mérce gyanánt. Ezért kínálja fel az Ő kegyelmét. „Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek.” – írja Pál apostol. Senki nincs tehát kirekesztve az üdvösségből, az örök életből. De van egy feltétel, ami úgy hangzik, hogy fogadd el. Ajándék ez, melyet át kell venni és nem kell érte semmit tenni. Krisztus Jézusért a miénk. Isten nekünk kínálja. Ha valaki nem kér belőle, nem lesz az övé. El lehet utasítani valamit büszkeségből, a dolog iránti érdektelenségből. De pusztán azért is, ha azt gondolja valaki, hogy ugyan, ki adna nekem ajándékot? Pont majd az Isten? Igen, pont az Isten elkészítette a hatalmas ajándékot mindnyájunknak, és ez a Jézussal való közösség, ami a földi létünkre éppen úgy érvényes, mint a túlvilági életünkre. Van-e üdvbizonyosságunk? De mit is jelent ez a kifejezés, hogy üdvbizonyosság? Azt, hogy bizonyos vagyok abban, hogy nekem Jézus Krisztusért, kegyelemből üdvösségem, örök életem van. Ezt tőlem senki és semmi elvenni nem tudja. Pál apostol üdvbizonyossága így hangzik: „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” (Róm 8,38-39) Ha közösségben vagyunk az Úrral, ha Jézus Krisztust megváltónknak ismerjük el, akkor az üdvösség a miénk. Hiszen Isten ajándékba adja ezt és hit által lehetünk elfogadói ennek. Ez pedig nemcsak a földi életünkre érvényes, hanem a halál utánira is. Nyugodjunk meg ebben az isteni biztosítottságban és mondjuk el másoknak is, hogy nekik is részük legyen benne. Családunk tagjainak éppen úgy, mint a környezetünkben élőknek.

Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, a melyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk. Annakokáért emlékezzetek meg arról, hogy egykor ti a testben pogányok, ... abban az időben Krisztus nélkül valók voltatok, Izráel társaságától idegenek, és az ígéret szövetségeitől távolvalók, reménységetek nem vala, és Isten nélkül valók voltatok e világon; Most pedig a Krisztus Jézusban ti, kik egykor távol valátok, közelvalókká lettetek a Krisztus vére által. ... Kik fölépíttettetek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus, A kiben az egész épület szép renddel rakattatván, nevekedik szent templommá az Úrban; A kiben ti is együtt építtettek Isten hajlékává a Lélek által. (Ef 2,10-22)

Uram, Krisztus Jézus!

Köszönöm Egyetlen Uram, hogy engem is megváltottál.

Ámen

Jób állhatatosságáról hallottatok, és láttátok, hogyan intézte a sorsát az Úr; mert igen irgalmas és könyörületes az Úr. (Jób 5,11)

Az életünk egyik tanulsága az, hogy a dolgoknak nincs mindig értelmük. Jób könyve szól arról, hogy ezt a derék embert, Jóbot megpróbálja az Isten. Elveszi mindenét, és még a barátai sem értik meg. Mindez azért történt, hogy kiderüljön, mennyire igaz ember. Az Isten megkönyörült rajta, és mindenét sokszorosan visszakapta. Miért szenved időnként az igaz ember is? Miért érezzük, hogy éppen rajtunk van Isten ostora? Egy hazudozó ember könnyen kimondja: "bocsika", és még meg is tapsolják. A Biblia azért jó, mert nem válaszol minden kérdésünkre. Nem klasszikus megtanulható esettanulmány, amelyben az élet minden dolgára pontos eligazítást találunk. Inkább egy olyan könyv, amely magát a létünket érinti meg. Jób története azt szimbolizálja, hogy Egyetlen Urunk cselekedete nem mindig látszik azonnal. Ő nem egy szobor, aki mindig olyan közel van hozzánk, ahogyan szeretnénk, hanem egy élő személy, aki néha távol is van. De mit tegyünk azokban az időkben, amikor távol érezzük Őt? Mit tegyünk azokkal a dolgokkal, amiket nem értünk? Csak azt tehetjük, hogy várunk. A mai világ szeret mindent megmagyarázni, azonnalivá és programozhatóvá tenni. A Biblia azonban nem zárja ki a megérthetetlen dolgokat. Mint ahogyan Jób történetét sem, amikor nagyon keménynek láthatjuk az Istent. De ha ez a keménység nem volna, talán nem lenne súlya a puhaságnak, a szeretet lágyságának sem. Jób történetének végén kiderül, hogy Isten megmagyarázhatatlan szeretettel veszi őt körül. Ha egyedül is volt fizikailag, Isten végig ott volt mellette. Ez az isteni jelenlét a lényeg. Jób sem értette, mégis egyfolytában Isten erőterében akart maradni. Vannak olyan pillanatok a mi életünkben is, amikor csak a keresztre tudunk nézni, és nem értjük. Krisztus Jézusra kell tekintenünk, aki ártatlanként végképp nem tudta tudatának követésével megérteni azt, ami Vele történik. De hagyta magát. Az Isten cselekedett Vele. Jób tűrése is ezt jelenti. Ez a türelem pedig hosszú távon gyümölcsöt fog teremni.

Legyetek azért, atyámfiai, béketűrők az Úrnak eljöveteléig. Ímé a szántóvető várja a földnek drága gyümölcsét, béketűréssel várja, míg reggeli és estveli esőt kap. Legyetek ti is béketűrők, és erősítsétek meg szíveteket, mert az Úrnak eljövetele közel van. Ne sóhajtozzatok egymás ellen, atyámfiai, hogy el ne ítéltessetek: ímé a Bíró az ajtó előtt áll. Például vegyétek, atyámfiai, a szenvedésben és béketűrésben a prófétákat, a kik az Úr nevében szólottak. Ímé, boldogoknak mondjuk a tűrni tudókat. Jóbnak tűrését hallottátok, és az Úrtól való végét láttátok, hogy igen irgalmas az Úr és könyörületes. Mindeneknek előtte pedig ne esküdjetek, atyámfiai, se az égre, se a földre, se semmi más esküvéssel. Hanem legyen a ti igenetek igen, és a nem nem; hogy kárhoztatás alá ne essetek. (Jób 5,7-12)

Uram, Krisztus Jézus!

Köszönöm Egyetlen Uram, hogy mindig velem vagy.

Ámen

Csak keressétek az Isten országát, és ezek mind megadatnak néktek. (Lk 12,31)

Azért élünk, azért neveztetünk Krisztusról keresztyénnek, mert mi már ismerjük Krisztus Jézust. Az a küldetésünk, hogy nekünk, ma élő hívőknek kell megismertetnünk gyermekeinknek, barátainknak, munkatársainknak az élő, feltámadott Krisztust. Ez a legnehezebb, a legtapintatosabb, de egyben a legszebb feladatunk is. Ezt csak Isten Szentlelke által felkészítve tehetjük, ha Ő már: „ … késszé és hajlandóvá tett arra, hogy ezentúl Őneki éljek!” (Heidelbergi Káté, 1 kérdés-felelet). Isten Szentlelke indít minket az embertársaink megmentésére, mert szánalmat ébreszt szívünkben az elveszettek iránt. De hogyan lehetünk alkalmasak erre az áldott feladatra? Aki Isten Szentlelke által az újjászületés átváltozásán átment, az nem lehet többé „néma keresztyén”. A megtért embernek megnyílik a nyelve az Isten dicséretére és a vallástételre. Amint az első bizonyságtételünkre életünk végéig emlékezni fogunk ugyanúgy, mint az első hangos imádságunkra. Tudjuk, hogy aki Jézust szégyelli-e földön, azt Ő is szégyelleni fogja majd az Atya előtt. A vallástétel nem lehet senki számára kötelező, de ne essünk az elhallgatás bűnébe, mert ez tiszteletlenség az Egyetlen Urunkkal szemben. Tudjuk-e, merjük-e így vállalni a Megváltónkat, Aki életét áldozta értünk a kereszten? Nagyböjt időszakában különösképpen szükség van a bizonyságtételünkre. Krisztus Jézus a célja érdekében alkalmanként felruház bennünket azzal a képességgel, amellyel kiváltjuk az emberek iránta való érdeklődését. Néha elég csupán egy jól megválasztott szó, egy mozdulat, arckifejezés is ahhoz, hogy fogékonnyá tegyünk valakit az Isten iránt. Meg kell látszani az életünkön annak, hogy Jézussal vagyunk feltöltekezve. Mert ha így van, akkor a környezetünkben élők kívánalmat érezhetnek arra, hogy megosszuk velük azt, Aki rajtunk, bennünk látszik. Ne okozzunk hát Neki csalódást, ha szeretjük Őt.

Egy gazdag embernek bőségesen termett a földje. Azért magában okoskodék, mondván: Mit cselekedjem? mert nincs hová takarnom az én termésemet. És monda: Ezt cselekszem: Az én csűreimet lerontom, és nagyobbakat építek; és azokba takarom minden gabonámat és az én javaimat. És ezt mondom az én lelkemnek: Én lelkem, sok javaid vannak sok esztendőre eltéve; tedd magadat kényelembe, egyél, igyál, gyönyörködjél! Monda pedig néki az Isten: Bolond, ez éjjel elkérik a te lelkedet te tőled; a miket pedig készítettél, kiéi lesznek? Így van dolga annak, a ki kincset takar magának, és nem az Istenben gazdag. (Lk 12,16-21)

Uram, Krisztus Jézus!

Köszönöm Egyetlen Uram, hogy Te vezetsz engem.

Ámen

Ezért a gyermekért imádkoztam, és az Úr teljesítette kérésemet, amivel hozzá folyamodtam. (1Sám 1,27)

Minden ember egykor kisgyerek volt. Amíg velünk vannak gyermekeink, unokáink, szeressük őket, gondoskodjunk róluk, és készítsük fel őket az életre. A gyermekeink nem a mi tulajdonunk, ők az Istenéi. Egy nap felnőnek, elmennek. Ezért tegyünk meg mindent, hogy addigra legyen egy igazi szellemi-spirituális horgonyuk, mert az élet bizony sok vihart tartogat számukra. Nincs semmi fontosabb, semmi értékesebb, mint az az idő, amit egy szülő Isten előtt tölt gyermekéért imádkozva. Az elhamarkodott döntéseinket gyakran megbánjuk. Azt olvassuk a Bibliában: „Megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek” (Préd 3,7). A rossz döntéseket általában a pillanatnyi helyzet, a kortársak nyomása, hangulatingadozás vagy átmeneti érzelmek diktálják. Ha megváltozik a helyzet, megváltoznak érzelmeink is, ilyenkor döntéseink gyakran megkérdőjelezhetőnek tűnnek. Nem lehetne később dönteni? Gyermekeink vonatkozásában az idő az ő oldalukon áll, és nem kell azonnal dönteniük, azonnal cselekedniük, ekkor a későbbi szánom-bánom nagyobb valószínűséggel elkerülhető. Ha segítünk nekik megérteni, hogy Isten „Szépen megalkotott mindent a maga idejében…” (Préd 3,11), azzal teret és időt ajánlunk fel nekik arra, hogy bölcsen átgondolják lehetőségeiket. Ezzel Krisztus Jézus vezetésének is utat engedünk. A döntéseinket követő érzések tovább élnek: az önbecsülés vagy a szégyen, a pozitív vagy a negatív önértékelés. Tetteink végül múlttá válnak, de hozzájuk kötődő gondolataink továbbra is formálják jövőnket. „Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet!” (Péld 4,23). Azok a gyermekek, akiknek egészséges az önbecsülésük, kevésbé keverednek bele olyan dolgokba, mint a drogok, alkohol, antiszociális vagy törvénysértő magatartás. Az önbecsülés és az önértékelés olyan belső mércék, amelyeket nem szívesen hágunk át. Viszont, ha megadjuk magunkat önző döntéseknek, az olyan, mintha létünk legbelső lényegét adnánk fel. Az Egyetlen Urunktól kapott lelkünket. 

Szóla az Úr Mózesnek, mondván: Így áldjátok meg Izráel fiait, mondván nékik: ... Áldjon meg tégedet az Úr, és őrizzen meg tégedet. Világosítsa meg az Úr az ő orczáját te rajtad, és könyörüljön te rajtad. Fordítsa az Úr az ő orczáját te reád, és adjon békességet néked. Így tegyék az én nevemet Izráel fiaira, hogy én megáldjam őket. (4Móz 6,22-27)

Uram, Krisztus Jézus!

Köszönöm Egyetlen Uram, hogy mindig velem vagy.

Ámen

Kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék. (Ef 2,9)

Mit jelent az üdvösség kifejezés? Gyakran használjuk ezt a szót az egyházban, de vannak, akik nem is értik e kifejezés pontos tartalmát. Az üdvösség Isten jelenléte életünkben, ebből fakad mindaz a jótétemény és áldás, amiben az Egyetlen Isten egész életünket, testünket és lelkünket, a földön és majdan az örökkévalóságban részesíti. Hogyan lehet üdvözülni? Csak egy módja van ennek. Kegyelemből. Önerőnkből nem lehetséges.  Azért, mert lehetetlen megugrani azt a mércét, amit az Isten elénk állít. Ez a lehetetlen kategória. Akár érezzük, akár nem az üdvösség, az örök élet az Úrral való közösséget, kapcsolatot jelenti. Akinek itt, ezen a földön nincs kapcsolata az Úrral, annak odaát sem lesz. Benne marad a kárhozatban, aki viszont már itt átadja az Úrnak életét, azt a halál sem választja el Krisztus Jézustól. Aki hosszú távon gondolkodik, annak kérdéses lehet, hogy mi lesz vele a halál után. A Biblia megnyugtató válasza erre az, hogy ha az Úré a szíved, akkor odaát is az Úrral leszel. Önerőből senki nem tud üdvözülni, a mennybe jutni. Egyetlen ember élete sem üti meg azt a mércét, mely elég lenne az üdvösséghez, az örök élethez. Krisztus Jézus nem sokkal halála és a feltámadása előtt ezt mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14:6) Kell-e ez nekünk? Fogadjuk el hittel ezt az ajándékot. Ahhoz, hogy egykor a mennybe jussunk ez az egy, az egyetlen lehetséges mód. Hit által – fogalmaz Pál apostol. A hit pedig nem más, mint ismeret és szívbeli bizalom az Egyetlen Urunk iránt.

Azon a napon megtudjátok, hogy én az Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek. Aki befogadja parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám; én is szeretni fogom őt, és kijelentem neki magamat ... Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet; azt pedig az én Atyám is szeretni fogja, és elmegyünk hozzá, és szállást készítünk magunknak nála. (Jn 14,20-23)

Uram, Krisztus Jézus!

Köszönöm Egyetlen Uram, hogy mindig velem vagy.

Ámen

Ne legyetek fennhéjázók, hanem alkalmazkodjatok az egyszerű emberekhez. Ne legyetek magatokkal eltelve. (Róm 12,16)

Kire mondanánk azt manapság, hogy kipróbált ember? Az ilyen ember a sokat tapasztalt, aki "a jég hátán is megél", mert gazdag élettapasztalatából adódóan helyt tud állni minden élethelyzetben. Nem egy new yorki pojáca szájhős, nem egy zsebmaradona, ellenben "csak" az Istennek megedzett, kipróbált embere. Bennünket is hány és hány próba, kemény élethelyzet edzett már. Ezek is mind-mind hozzájárultak, hogy kipróbált emberként meg tudjunk állni Egyetlen Urunk előtt. A Kr. u. 1. században élő gyülekezetek számára a legveszélyesebb támadás, tévtanításként a gnoszticizmus volt. Egy ma is divatos szellemi irányzatról beszélhetünk. Egy kis filozófia, egy kis ezotéria, egy kis misztika, persze vallással fűszerezve. Bölcsességirodalom, életvezetési tanácsok vagy éppen a "hogyan legyünk öt perc alatt milliárdosok?" ostobasága. Populista, valójában csak önmagukat szerető, mindig és mindenkin átgázoló,  gátlástalan, gonosz emberek ömlengései. Nem szólal meg a fejünkben a vészcsengő, hogy hoppá, ez ellent mond az én hitemnek? Az én vallásom nem ezt tanítja. Sajnos így nem leszünk kipróbált emberek! Képesek vagyunk-e helyesen fejtegetni az igazság igéjét, vagy odahajolunk az egyik bölcselkedés felől a következő önimádó "békeharcos" felé? Észre sem vesszük, az eszmélés reménye nélkül engedjük, hogy ez a rákos fekély terjedni kezdjen közösségeinkben. Mennyi hazugságot, hókuszpókuszt vagyunk még beengedni az életünkbe? Mint rákos fekély terjed ma is az istentelenség sok formája, családjainkat, sőt: keresztyén egyházainkat elárasztva. Azért, mert nem vagyunk hitükben kipróbált emberek, nem vagyunk elveikben edzett szolgák. Látásunk sincs sokszor a veszélyre! Láthatjuk az elmúlt hónapok történéseiből, hogy mennyire veszélyes ez a sekélyes mentalitás. Minden rákos megbetegedés csak egy beteg sejttel kezdődik, de ha már elindult a folyamat, nehéz a betegséget megállítani, visszaszorítani. Egyes botrányos, sértő, ám sokak körében igen népszerű kijelentésekből és állásfoglalásokból láthatjuk mi lesz. Kipróbált, hitében edzett emberként küzdjünk ma is a családunk, a gyülekezetünk tisztaságáért, lelki egészségért!

Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata. Mert a nékem adott kegyelem által mondom mindenkinek közöttetek, hogy feljebb ne bölcselkedjék, mint a hogy kell bölcselkedni; hanem józanon bölcselkedjék, a mint az Isten adta kinek-kinek a hit mértékét. Mert miképen egy testben sok tagunk van, minden tagnak pedig nem ugyanazon cselekedete van: Azonképen sokan egy test vagyunk a Krisztusban, egyenként pedig egymásnak tagjai vagyunk. Minthogy azért külön-külön ajándékaink vannak a nékünk adott kegyelem szerint, akár írásmagyarázás, a hitnek szabálya szerint teljesítsük; Akár szolgálat, a szolgálatban; akár tanító, a tanításban; Akár intő, az intésben; az adakozó szelídségben; az előljáró szorgalmatossággal; a könyörülő vídámsággal mívelje. A szeretet képmutatás nélkül való legyen. Iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz. (Róm 12,2-9)

Uram, Krisztus Jézus!

Köszönöm Egyetlen Uram, hogy Hozzád tartozom.

Ámen