Krisztussal együtt megfeszíttettem. (Gal 2,20).

Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai. (1Kor 12:27)

 Krisztus teste az egyház. Az egyház pedig olyan, amilyenné a tagok teszik. A tagok azonban könnyen válnak passzívvá, elkényelmesedetté, kirekesztővé, sok esetben fásulttá. Vagy kegyeskedők és „osztják az észt”, megitélik azt a kevés embert, aki odaszántan próbál fáradozni az Úr ügyéért. Hogy ez milyen helyzet? A futballból vett példával:  „Minden focicsapatban jól jönne az az ember, aki kiváló csatár, de hátvédnek vagy kapusnak is tökéletes, sosem hagy ki egyetlen helyzetet sem, és semmilyen szabálytalanságot nem követ el. Az egyetlen gond az, hogy nehéz rávenni, hogy letegye a szotyit, és lejöjjön a lelátóról a pályára!”

Az gyülekezet, melynek tagjai vagyunk, milyen közösség? Ha kritikát akarunk megfogalmazni, először önmagunkal kezdjük. Egyáltalán  nem mindegy, hogy milyen a  személyes hozzáállásunk Isten ügyéhez! A jó példa éppen úgy ragadós, mint a rossz. Tőlünk mit látnak embertársaink?

Senki sem lehet egységben addig Jézus Krisztussal, amíg nem kész arra, hogy bűnein kívül a dolgok egész szemléletét is átadja. Ha Isten Lelkétől  születtünk, akkor először elengedünk, azután megragadunk. Ennek első mozzanata minden igényünk feladása. Az Úr nem azt akarja, hogy jóságot, kitartást, becsületességet vigyünk neki, hanem a valóságos, igazi bűneinket; ez minden, amit elvehet tőlünk. És mit ad értük cserébe? Valódi, igazi igazságosságot. Azonban fel kell adnunk minden jogcímünket arra, mintha lennénk valakik és igényt tarthatnánk Isten kíméletére.

Akkor azután megmutatja Isten Lelke, hogy mit kell még odaadnunk. A magunkhoz való igényünket minden formájában oda kell adnunk. Készek vagyunk-e átadni ragaszkodásunkat mindahhoz, amink van: hajlamainkhoz és általában minden máshoz, hogy teljesen azonosuljunk Jézus Krisztus halálával?

Mielőtt lemondunk valamiről, keserű, kínzó csalódottság fájdalmán kell átesnünk! Amikor valaki valóban úgy látja magát, amint az Úr látja őt, akkor nem testének bűnei rémítik meg a legjobban, hanem szívének kevély büszkesége épp Krisztus Jézussal szemben. Amikor az Úrnak világosságában látja meg magát, eltölti szívét a szégyen, a kétségbeesés, mert meggyőződik saját mélységes bűnösségéről.

 Ha az átadás kérdésével állunk szemben, menjünk csak át a válságon, adjunk oda mindent és Isten alkalmassá fog tenni mindarra, amit kíván tőlünk. Mit is? Elsőrendüen azt, hogy legyünk az Ő tanítványai. A kereszt elsősorban nem a vidámság, hanem a fájdalom és a szenvedés jele. Ha azt mondjuk valakire: “Na, neki is megvan a maga keresztje!” -, akkor azt kívánjuk hangsúlyozni, bizony nem könnyű az ő élete sem…

 Hitvallás nélküli szekták szívesen magyarázzák az igét úgy, hogy minden “igazi” krisztuskövetőnek meg kell tagadnia apját-anyját, egész családját. Fel kell adnia addigi teljes szociális kapcsolatrendszerét, kizárólag csak azokkal érintkezhet, akik szintén “betérnek” az adott, “egyedül üdvözítő” gyülekezetbe. A figyelmüket elkerüli azonban egy fontos dolog: Jézus a tanítványságról szól, amely jóval több, mint az Ő egyszerű követése! A Mester ugyanis nem azt mondja, tegyetek tanítvánnyá minden egyes embert, hanem azt: “Tegyetek tanítvánnyá minden népeket!” A nép (a gyülekezet) “tanítványsága” azt az apostoli elkötelezettséget jelzi, mely törekszik megvalósítani az isteni igazságosságot már itt a földi életben.

A krisztuskövető ember feladata az Isten szeretetének naponkénti megélése embertársai között, nemkülönben a helyes irány mutatatása az ő mécses-életével. Kedves vezetők, hogyan is álltok ezzel?

Aki nem gondolja át alaposan, és nem veszi számba, hogy mit bír el, mit bír ki, az nem tudja majd befejezni a maga tornyát! Aki tehát nem készül fel a tudatos kereszthordozásra, azaz nem küzdi meg imádságban is, hogy mi is az ő személyes része az Isten országának földi építésében, az előbb vagy utóbb, de biztosan közössége terhére lesz, gyülekezete megszenvedi egyéni harmóniájának hiányát. Emiatt elcsúszik, elbukik, vele együtt tartó társaival egyetemben! Ezért különösen fontos eldönteni magunkban, nem kerülhetjük ki a kérdést: mit is akarunk Jézus közelében, egyáltalán akarunk-e valamit? 

Mennyei Atyám! Bocsásd meg, ha másokat kritizálok. Köszönöm a gyülekezetet, melynek tagja lehetek. Imádkozom azért, hogy növekvő közösség legyen a mienk. 

Ámen

Békesség

Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt. És az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban. (Filippi 4,6-7)

A békesség természetes velejárója kell, hogy legyen a Krisztus követőinek. Köszönésünk is így szól: Áldás békesség! Egy gyülekezet gondnoka mondta egy alkalommal nekem: „Lehetne a köszöntésünk inkább csak ennyi: Békesség, és akkor majd lesz áldás rajtunk!” (Debrecenben, a tanszéken oktatóim zöme így is üdvözöl) Miért mondta ezt keresztyén testvérünk?  Miért kell mégis erre külön figyelmeztetnie Pálnak a gyülekezet tagjait? Azért, mert a békesség időnként eltűnik az emberből. Van egy mondás, amely szerint ha az embernek reggel baja van magával, akkor délutánra baja lesz az egész világgal. Magunkban keressük hát a békétlenség forrását először, kritikus szemmel önvizsgálatot tartva! És törekedjünk a békességre! Béküljünk meg egymással, magunkkal, hiszen Krisztus megelőző szeretete erre kötelez mindannyiunkat! 

Van egy szemléletes történet arról, hogy hogyan békélt meg két egymással ellenségként élő ember egy kis faluban. A falu életét már régóta mérgezte két család generációkra visszamenő gyűlölködése. A két családfő a veszekedésüket, a vitájukat, egymás elleni haragjukat, minden nap újra és újra megélte. Egyikük az álmában egy meghívást kapott: Istent látta, és hallotta, hogy Isten találkozni szeretne vele, fenn a hegyen. A falu fölé hatalmas hegy magasodott. Nagy nehezen rászánta magát a férfi, és elindult. Felérve azt tapasztalta, hogy az Isten várja a hegyen, és a legnagyobb megdöbbenésére az Isten arca hasonlított az ellensége arcára. Amikor leérkezett senki sem értette, hogy a korábban oly mérges és haragos ember miért marad annyira csendben. Néhány nappal később az ellensége is hasonló álmot álmodott. Ő is elindult a hegyre és hasonló élményben volt része. Az Isten arca hasonlított ellensége arcához! A békesség helyre állt. Amíg nem látjuk meg a másik emberen az Isten arcvonásait, addig csak ellenségnek tudjuk tekinteni. 

A BÉKESSÉG megléte mindig is nagy értéknek számított, mégis ez ellen vétkezünk talán a legtöbbet. Hiába beszélünk oly sokat lelki, társadalmi vagy politikai békéről, ennek ellenére nem lett jobb a világunk, se békésebb. Mi magunkon is sokszor megdöbbenünk, hogy mennyire békétlenek, türelmetlenek, könyörtelenek tudunk lenni másokkal, de sokszor szeretteinkkel szemben, sőt még önmagunkkal szemben is.

A legcsodálatosabb Istentől kapott lehetőségünk az, hogy akár ma is létrejöhet az állandó, meghitt, élő kapcsolat a Békesség Fejedelmével az Élet Forrásával, Jézus Krisztussal! Boldog ember az, aki befogadja őt a szívébe!

Jézus mondja: Aki abból a vízből iszik, amit én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.  (János 4,14) Aki hisz énbennem, ahogy az írás mondja, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek. (János 7,38)

Soha ne hagyjuk el az élő vizek forrását, az éltető Igét, amit az Úrtól folyamatosan kapunk. Naponta ápolva vele a lelki kapcsolatot, engedjük, hogy Lelke által színültig megtöltsön az Ő mennyei békességével, mert csak így fogjuk tudni azt másoknak is továbbadni! Csak így válhat életünk alkalmas eszközzé, szeretetet, örömet, békességet sugárzó életté!

Mennyei Atyám! Benned elmélyülve lehet valódi békém, mely kihat emberi kapcsolataimra is. Köszönöm, hogy munkálod ezt bennem.

Istenem! Taníts engem megvalósítani azt, hogy ellenségeimben is felfedezzem a Te arcodat! Ha ezt megélem, nem fogok haragudni senkire, és ha rám haragszik valaki, én arra is tudok krisztusi szelídséggel, békességgel tekinteni. 

Ámen

Reményik Sándor: Békesség Istentől

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - a szív,

Amíg ver, mindörökre nyugtalan.

De mindörökké nyughatatlanul,

Istentől mégis Békessége van.

Nyugalma nincs, de Békessége van.

Békesség Istentől.

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - vihar,

Örök hullámzás a víz felszíne.

De lent a mélyben háborítlanul

Pihen a tenger s az ember szíve,

Hadd, hullámozzék a víz felszíne.

Békesség Istentől.

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - s ez a

Nyugtalanság, mint a járvány, ragad.

Te sugarazd szét békességedet

És szóval, kézfogással másnak add.

Az Isten Békessége is ragad.

Békesség Istentől.

Reggel mondd, délben mondd, és este mondd

A Feltámadott első, szép szavát.

És ragyogóbbá lesz a reggeled

És csillaghímesebb az éjszakád.

És békességesebb az éjszakád.

Békesség Istentől.

Békesség Istentől: mi így köszönjünk,

Hogy köszöntésünkben lélek legyen -

Vihartépett fák - ágainkon mégis

Vadgalamb búg és Békesség terem.

Békesség: köszöntésünk ez legyen.

Békesség Istentől. 

Nagy Jenő:

Adventi fohász

Fénylő adventi gyertya illatát érzem,

Szeretet csodálatos csillagát idézem.

Lélekemelő, reményt keltő ragyogás,

Féltett titkokat sugalló földi látomás.

Gyertyák fénye ragyogja be szívünket,

Láng adjon reményt, erősítse hitünket!

Jusson több a jóból minden embernek,

Nyisson új utat örömnek, szeretetnek!

Adventkor gondolkodunk, merengünk,

Egykori fájóan szép időkre emlékezünk.

A meggyötört lélek áldott békességével,

Mindenható Istenünk - égi szeretetével.

Karácsony előtt legyen élénk a remény,

Hasson üdvözítőként szép ünnepi fény.

Hozzon a Megváltó békét, boldogságot,

Gyötrő bánat helyett - áhított igazságot!

Ragyogjon sok gyermekszem – a csodára,

Töltsön be mindent a friss fenyőfa illata!

Csillogó szemükön tűz gyújtson fényeket,

Boldogító reménnyel várják az ünnepet!

Megtisztult lélekkel várjuk a nagy csodát,

Adventi koszorúnk gyertyáinak varázsát.

Áldjuk az ünnep lelkekbe oltott szeretetét,

Békét, nyugalmat, karácsonyunk ígéretét!

Advent isteni csillaga fényes égbolton jár,

Szívedben béke honol, lelked vigaszra vár.

Terüljön szét édes álmok bűvös szőnyege,

Ragyogja be Földünket - Karácsony fénye!

Jöjjön a Messiás! Legyen örök világosság!

Legyen békesség, s testi - lelki boldogság!

Áradjon szét lelkedben áldó isteni szeretet,

Szentelt gyertya lángja - erősítse szívedet!

Adventi gyertyák fénye – érző szívünk éke,

Egy hajnali áhítat varázsa – lelkünk kincse.

Csodavárás hangulata – áldás és békesség,

Szent ünnepünk – végtelen égi csöndesség.

Csapongó gondolatok, sűrűsödő égi jelek,

Földi utunkat kísérje jóakarat és szeretet!

Megváltónk kegyelme hozzon szebb jövőt,

Áldja meg a magyart, a fohászt író költőt!

Gyökössy Endre gondolatai épülésünkre

Gondolatok a 130. zsoltár 5. és 6. verséről

"Várom az Urat, várja az én lelkem, és bízom az ő ígéretében. Várja lelkem az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt. (Zsolt 130:5-6)

Gyökössy Endre: Ezt a tündöklően szép, de megrendítő zsoltárt Luther Márton mindennap elolvasta, elmondta. Nem csodálkozom rajta. Bennem mindig egy diákkori emlékem elevenedik fel, amikor hallom. Cserkész voltam, és a Berettyó partján sátoroztunk, amikor a cserkész tiszt sorba állított bennünket, és megbízott azzal, hogy őrködjünk éjjel. Sorsot húztunk, rám a hajnali négy és hat óra közötti idő esett. Büszkén ki is mentem a cserkészbottal, a szépen megkötött cserkésznyakkendőmben, kabátomban, de öt perc múlva már annyira féltem, hogy el nem tudom mondani. Amikor mozgott a bokor, azt hittem, farkas van benne, pedig csak egy kis sündisznó volt. A Berettyóban néha felvetette magát egy-egy fényes hátú hal, és amikor visszacsobbant, a hangra azt hittem, evezőcsapások hangja. Egyedül éreztem magam és féltem.

Hosszú évtizedek óta tapasztalom beteg lelkű embereknél, hogy két ősellenség támadja meg az emberi lelket: az egyedülvalóság és a félelem érzése. Sokszor hallom: "Jaj, tiszteletes úr, de magányos vagyok." Pedig nagycsaládban él. "Igen, de befalazottan, páros vagy csoportos magányban. Az egyik az egyik sarokban, a másik a másikban. Nem tudom, hogy mitől félek, de úgy szorít, mint egy vasabroncs. Nem kapok levegőt, és csak szorongok, szorongok. A nyugtató csak ideig-óráig segít, ülök az ágyban és vacogok." Úgy húzódunk be sokszor a szobánk sarkába, mint a félő állatok a vackukba. Elnémuló nép lettünk, behúzódva Kelet-Európa csücskébe. Jaj, mi lesz velünk?!

Testvérek! Ma, Adventben, Bihácson lőnek, égnek a házak, emberek halnak meg óráról-órára.

Várja lelkem az Urat, mint az őrök a reggelt!

Hogy mikor hajnalodik? 50 ezer év kellett ahhoz, hogy ne együk meg az embert. Lesz még 50 ezer évünk arra, hogy ne is öljük meg? Hát emberek vagyunk mi vagy még nem? Még csak a fejlődés közepén tartunk? Az Isten olyan kegyelmes volt, hogy adott egyszer egy mintaembert, egy proto homo-t, hogy ránézhessünk, hogy példát vehessünk róla. Ő azt mondta: "Jer, kövess engem!"

Várja lelkem az Urat, várja. Advent első vasárnapja van, még háromszor hallani fogjuk ezt az Igét.

Christkind! Bambino! Gyermeket csináltunk az Úrból. Ajándékot hoz: nyakkendőt, kis, mozgó tankot. Összegyömöszöltük, visszatettük az Urat a bölcsőjébe, de Ő kinövi a bölcsőt, és ránő a keresztre, ráfekszik érettünk, helyettünk és miattunk. Őt várjuk? Nagyon kérem a testvéreket, olyan Karácsonyunk legyen, aminek nem hiányzik a közepe! Az az életünk baja, hogy lassan mindennek hiányzik a közepe: hitünknek, magyarságunknak, becsületünknek. Ha egy kocsikeréknek kihullik a tengelye, felborul. Ezért van ennyi kiborult ember, mert már nem tudunk leborulni. Ne hiányozzék a Karácsony közepe!

Hogyan lett Karácsony? Hiszen az első nagy ünnep Húsvét volt, a Feltámadás ünnepe. Az első két évszázadban január 6-án ünnepelték Jézus születését - Epiphania Domini: az Úr megtestesülésének napján. 325-ben a Niceai Zsinaton határozta el az egyház, hogy december 25-re teszi a Karácsony ünnepét. Bölcsen döntött, ugyanis erre a napra egy nagy pogány ünnep esett: a Nap megújulásának ünnepe. Lassan felszívódott ez a pogány szokás, és a helyére lépett a Karácsony. Rómából terjedt el az egész Római Birodalom területére. A fenyő pedig - mint szimbólum - állítólag Svédországból származik. Magyarországon Podmaniczky báró gyújtotta meg a gyertyát az első karácsonyfán a XIX. század közepén. Ausztriából hozta, mindenki megörült neki. Naplójából tudjuk, hogy családjának elmondta, a fenyő arra mutat rá, hogy Jézust nagyon fiatalon, 33 éves korában ölték meg. A gyertyák, amiket egyenként meggyújtunk, jézusi igazságokat jelképeznek. Leírta a naplójában, hogy akkor lepődött meg a legjobban, amikor az egyik unokája arra kérte, mondjon egy-két Igét. A boldogmondásokat idézte fel Karácsonykor.

Egyszer panaszt tett egymásra egy mérges és egy nagyon hívő teológus Ravasz püspök úrnál, aki miután meghallgatta őket, azt mondta a hívőnek: "Kérj bocsánatot!" Miért én, kérdezte az, mire a válasz: "Mert te vagy közelebb Jézushoz." Neki nem Christkind, nem bambino, nem Jézuska Jézus, ő tegye meg. Adjunk valamit tovább abból a bocsánatból, amiért mi is így könyörgünk: "Bocsásd meg a mi vétkeinket, amiképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek." Az Úr napján, Karácsonykor szabad megbocsátani. Nem nagy szavakkal, hanem egy csókkal, egy kedvesen becsomagolt, jelképes kis ajándékkal.

Karácsony után egyszer beesett hozzám egy aranyos Váci úti munkásasszony zokogva. Kérdeztem tőle, miért sír. Azt mondta örömében, mert Karácsonykor a menye megcsókolta és mamának hívta. Egy csók és egy ölelés tette boldoggá, nem pedig egy drága csomag. Valakinek belesúgni a fülébe: szeretlek.

Amikor Podmaniczky intendáns úr átadta gyermekeinek, unokáinak az ajándékokat, mindegyiknek elmondta, hogy ezek csak jelképek: Isten ajándékait jelképezik.

Ő nekünk adta a Fiát. 40 évig fenyőünnepnek nevezték Karácsonyt, legyen most már az Úr napja! Ne játék legyen a Jézuska, hanem az Úr, akit nekünk adott Isten! Merjünk emberek lenni. Ha valakit jó embernek, szép embernek, okos embernek, művelt embernek mondunk, az kevesebb, mintha azt mondanánk: ez ember. Ne maradjon ez itt a szószéken! Ne falazzák be ide!

Várja szívem az Urat, mint őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt. Hogy minden gyertyagyújtáskor, minden csókkal, kéznyújtással, minden jelképes ajándékkal megvilágosodjon. 

Ámen

A szmirnai levél

"A Szmirnabeli gyülekezet angyalának pedig írd meg: Ezt mondja az Első és Utolsó, aki halott volt és él: Tudom a te dolgaidat és nyomorúságodat és szegénységedet de gazdag vagy, és azoknak káromkodását, akik azt mondják, hogy ők zsidók, és nem azok, hanem a sátán zsinagógája. Semmit ne félj azoktól, amiket szenvedned kell: Íme a sátán egynéhányat közületek a tömlöcbe fog vetni, hogy megpróbáltassatok; és lesz tíz napig való nyomorúságotok. Légy hű mind halálig, és neked adom az életnek koronáját. Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek. Aki győz, annak nem árt a második halál."  Jel.2:8-11

A szmirnai gyülekezet súlyos hitpróbákon ment át. Jézus tudott kritikus helyzetükről, ezért üzenetet küldött nekik Patmoszról, hogy megerősítse őket a kitartásban. Az Úr szavai igen eredményesnek bizonyultak. Az üldözött közösség a hűség meghatározó jelképe lett az egész korai egyházban. A mártírok közül kiemelkedik a gyülekezet egyik elöljárójának, Polikárposznak a története, akit a hagyomány szerint János apostol bízott meg azzal, hogy a "gyülekezet angyala", tehát felülvigyázója legyen. Amikor az öreg püspököt Kr. u. 155-ben, az amfiteátrumban felszólították Jézus megátkozására, ő bátran ezt mondta: "Már 87 éve szolgálom az én uramat és királyomat, Jézust. Ő eddig semmi rosszat nem tett ellenem, hogyan is káromolhatnám annak nevét, aki megmentette az életem?" - a mártír püspök tehát nem felejtette el Jézus levelét, mindhalálig hű maradt Jézushoz, s elnyerte az élet koronáját.

Mai világunk vérzik a hűtlenségeinktől. Házasságok ezrei szenvednek hajótörést, s naponta derül ki, hogy milyen nehéz hűnek maradni még szavainkhoz is. Négyévenként választások vannak hazánkban, vajon milyen módon váltogatjuk nézeteinket ciklusonként? Leggyakrabban azonban Isten bánkódik hűtlen szívünk miatt, mert életünkben könnyen szétesik az, aminek mindenkor egynek kellene lennie: a hit és hűség kifejezéseket az Újszövetség nyelve egy és ugyanazon szóval (pisztisz) adja vissza. - Ha szeretnénk a hűség igazi forrását megtalálni, akkor nekünk is szól a szmirnai levél. Figyeljünk az Úr szavaira, aki ma is az igazi hűség alapjáról; a hűség gazdagságáról; továbbá a hűség próbájáról; és végül a hűség jutalmáról szól hozzánk.

Aki szeretne növekedni a hűségben, annak mindenek előtt Jézus elsőbbségét és dicsőségét kell folyamatosan keresnie és meglátnia. Mert aki szemlélheti az Úr nagyságát, az mindenképpen új sorrendet fog felállítani életében, sőt helyreáll önértékelése is. Az ilyen személy megszabadul a hiúságtól, de nem kínozza többé a ráakaszkodni kívánó teljesítménykényszer sem, mert tudja, hogy õ Isten kedveltje, és Istentől kijelölt helye és munkája van világunkban. Az új értékrenddel megáldott Krisztus-hívő képes a legelesettebbek felé is irgalmas kezet nyújtani, mert ő már a legnagyobb tisztességben részesült: Jézushoz tartozhat.

Szmirna császárhűsége következtében mesés gazdagsággal rendelkezett, még "Arany útja" is volt. A helyi keresztyén közösség azonban - főleg ilyen körülmények között - igen szegénynek számított. A Jézus által használt görög kifejezés egyenesen koldus-szegénységet jelent. - Elképzelhető, hogy a keresztyének eleve az alsóbb társadalmi rétegekhez tartoztak, esetleg rabszolgasorba kényszerültek. Azt sem zárható ki, hogy hitük miatt olyan "törvényen kívüliségbe" kerültek, amely által jelentősen behatárolódtak még munkavállalási lehetőségeik is. Ugye, ismerős a helyzet ma is? El kell mondanom, hogy egy korábbi munkahelyemen a hátam mögött csak „csuhás”-nak neveztek.

Jézus tehát tudott a keresztyének üres pénztárcájáról. Ennek ellenére gazdagnak nevezi a gyülekezetet. Hogyan is értsük ezt a gazdagságot? Jézus szerint gazdag az, aki a legértékesebb gyöngyként Isten Országát meglelte (Mt 13,44), s többé nem csak magára gondol (Lk 12,21). Jakab apostol is hangsúlyozza, hogy Isten a szegényeket választotta ki, hogy gazdagok legyenek a hitben (Jak 2,5). Ezért vallhatja Pál apostol felszabadítóan: "minden a tiétek, akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár az eljövendők: minden a tiétek. Ti viszont Krisztuséi vagytok…" (1Kor 3,21-23).

Jézus látja, hogy a gyülekezet szenved. A nyomorúság szó több oldalról érkező szorítást jelent. Egyfelől a közösség erőteljes szóbeli támadás (verbális agresszió) alatt állt. A helyi zsidó közösség féltékenysége súlyos rágalmakkal nehezítette meg a fiatal gyülekezet életét. Sajnos történelmi tapasztalat, hogy Isten népe legalább annyit szenvedett vallásos emberektől, mint a pogányoktól. Másrészt állami nyomás is nehezedett rájuk. Jézus még börtönről is szól, amely hamarosan próbaként adatik nekik.

Láthatjuk, hogy a próbatétel mindig Isten tudtával történik, és az a célja, hogy az Isten hűségünk által megdicsőüljön, és a mi hitünk megerősödjön. Jézus azonban irgalmasan gondol tűrőképességünk határára is, ezért minden próbát szigorúan mérlegre tesz. Ezért találjuk itt a tíz napra való utalást is. Jó tudni, hogy a szenvedés ideje és mértéke a legördögibb korokban is kizárólag Isten kezében marad, és pontosan behatárolt  (ld.. Jób könyve).

Fontos, hogy Krisztus-követésünkben mindenkor elszántak legyünk. El kell döntenünk, hogy Jézushoz mindhalálig ragaszkodni fogunk. Az Úr határozottan a lelkünkre köti: nem szabad félnünk (10). A félelem ellenszere az Úr jelenlétében megnyilvánuló jézusi szó és szeretet: mert a teljes szeretet kiűzi a félelmet: Ne félj, csak higgy! (1Jn 4,18).

Megerősíthet bennünket az a tény is, hogy Jézus Krisztusnak is szembesülnie kellett a félelemmel. Próbatétele - az evangéliumok szerint - olyan nagy volt, hogy például a Gecsemáné kertjében vért verejtékezett. Baráti jelenlétre, imádkozó társakra és angyali erősítésre volt szüksége, hogy véglegesen rászánja magát a keserű pohár kiivására. Amikor pedig csak a harmadik segítséget kapta meg, "még kitartóbban" folytatta a könyörgést (Lk 22, 44). Amikor megszületett benne a döntés, akkor hirtelen minden más lett. Fel tudott kelni, sőt képes volt emelt fővel szembesülni a sátánnal. Jézust végül szinte mindenki elhagyta. Még az Atya is elfordult Tőle. (Persze ennek is oka volt!). Ő azonban soha nem hagyta el az Atyát. A gyermekkorban tanult esti imáját mondva halt meg a kereszten, mintha csak aludni tért volna: "Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet" (Lk 23,46). - Az Atya meghallgatta ezt az imádságot. Jézust feltámasztotta és ma is él. Tőle nyerhetünk erőt félelmeink és legkülönfélébb próbatételeink idején. Legyen bármilyen félelmetes vihar is életünkben, ha Jézusra bízzuk azt, akkor is megérkezünk, ha a hajónk összetörik a viharban. (Ap.-Csel)

A Szmirna fölé emelkedő Akropoliszt a város koronájának nevezték. - Jézus a gyülekezetnek egy magasztosabb koronát ígér: egy olyan győzelmet elismerő koszorúról szól, amelyet majd személyesen fog átadni minden hűséges hitharcosának.

Jézus szeretne büszke lenni ránk. Nem „félgőzzel pöfögő” vicinálisokat vár, hanem olyan 424-es csatahajókat (LGT), akik a nemes harcot megharcolták, és mindenben megbízhatónak bizonyultak (1Kor 4,2). A győztesek mindig Vele lesznek, és színről-színre láthatják Őt (1Kor 13,12). A hívőkre egy olyan öröm-lét vár, amelynek "nem árt a második halál". Az első halál (a testi pusztulás) ugyan mindnyájunknak "árt", de akik Jézustól új életet kaptak, azokat nem érintheti a második, tehát az örök halál (Jel 20,14).

Dicsőséges jövőnk ígéretének ereje már mostani mindennapjainkat is átjárja, ezért indít el bennünket az örvendező és (igen!) szolgáló élet felé.  Kálvin  is szól az örökkévalóságról való elmélkedés (meditatio) hasznáról, amely lelkünket a próbatételek idején bátor cselekvésre bírja.

Mindezeket olvasva úgy érezhetjük, hogy nekünk még nincs hűséges szívünk. Ha Isten előtt megvalljuk hűtlenségünket, akkor van egy reménysugár számunkra is: Jézus nem vetette el sem a hűtlenül tagadó Pétert, sem a Tőle elfutó tanítványokat. Húsvétkor utánuk ment, és adott nekik egy újabb esélyt, hogy hűségüket bizonyíthassák. Mindezt a Pünkösdkor adott Szentlelkével teszi, mert a hűség a Lélek egyik csodálatos gyümölcse.

Isten minden őszintén megtérő szívet képes Lelkével megszentelni, hogy az a hűség gyümölcsét megteremje (1Kor 6,11; Gal 6,22).  Jézus új elsőbbségi rendet hoz életünkbe: Ő tehet szegénységünk ellenére lelkileg gazdaggá bennünket, továbbá a növekedés érdekében hűségpróbákon kell átmennünk, de bőséges azok jutalma, akik mindvégig kitartanak.

Jó tudnunk, hogy Isten hűséges: "Ha hűtlenek vagyunk, Ő hű marad, mert Ő magát meg nem tagadhatja" (2Tim 2,13).  Tegyük meg azonban a magunk részét!, mert: "Légy hű mindhalálig, s néked adom az élet koronáját!" Ámen!

Istenünk, Te vagy a Szeretet. A Magad képére teremtettél minket, és meghívtál isteni szeretetedbe. Nincs más vágyunk, csak az, hogy a Tieid legyünk. Értelmünk Téged keres, akaratunk Feléd siet, szívünk Neked örül.

Mennyei  Atyánk, köszönjük az életet és a szabadságot, és köszönjük, hogy odaadtad érettünk Egyszülött Fiadat. Jézusunk, köszönjük a szeretet tanítását, és köszönjük, hogy odaadtad értünk az életedet. Szentlélek Úristen, köszönjük az Élet leheletét, és köszönjük, hogy a szívünket a templomoddá tetted.

Mennyei Édesatyánk! Szeretetedre életünk minden órájában a szeretet legyen a válaszunk!  Tanításod alakítsa át gondolkodásunkat, gondolkodásunk pedig az életünket!  Békédet és örömödet szívünkben megőrizzük akkor is, ha a szolgálat kicsivé, az adás szegénnyé, a szelídség üldözötté tesz bennünket, mint egykor Fiadat is, Jézusunkat!

Adj erőt, hogy hűségesek lehessünk Hozzád, egészen a halálig! Adj erőt, hogy hűségesek maradhassunk a közösséghez, hogy mindig hűségesek lehessünk egyházadhoz!

Ámen.

 

Sámuel

"Az ifjú Sámuel pedig az Úr szolgája volt Éli felügyelete alatt. Abban az időben ritkaság volt az Úr igéje, nem volt gyakran látomás. Egy napon az történt, hogy Éli a szokott helyén feküdt. Szeme már homályosodni kezdett, alig látott. Az Isten mécsese még nem aludt el, és Sámuel ott feküdt az Úr templomában, ahol az Isten ládája volt. Az Úr szólította Sámuelt, és ő így felelt: Itt vagyok. Majd odafutott Élihez, és ezt mondta: Hívtál engem, itt vagyok. Ő azonban így válaszolt: Nem hívtalak, menj vissza, feküdj le! Elment tehát, és lefeküdt. De újra szólította az Úr Sámuelt, Sámuel pedig fölkelt, odament Élihez, és ezt mondta: Hívtál engem, itt vagyok. Ő azonban így felelt: Nem hívtalak, fiam, menj vissza, feküdj le! Sámuel még nem ismerte az Urat, mert az Úr még nem jelentette ki igéjét neki. Az Úr azonban harmadszor is szólította Sámuelt. Ő pedig fölkelt, megint odament Élihez, és ezt mondta: Hívtál engem, itt vagyok. Ekkor értette meg Éli, hogy az Úr szólítja az ifjút. Azért ezt mondta Éli Sámuelnek: Menj, feküdj le, ha újból szólít, ezt mondd: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád! Sámuel elment, és lefeküdt a helyére. Az Úr pedig eljött, megállt, és szólította, mint azelőtt: Sámuel, Sámuel! Sámuel pedig így felelt: Szólj, mert hallja a te szolgád. Akkor az Úr ezt mondta Sámuelnek: Én olyan dolgot fogok véghezvinni Izráelben, hogy aki csak hallja, belecsendül a két füle. Azon a napon beteljesedett Élin mindaz, amit megmondtam háza népéről. Elkezdem, és bevégzem." 

Mert megjelentettem neki, hogy minden időkre szóló ítéletet tartok háza népén azért a bűnért, amelyről tudta, hogy fiai azzal átkot vonnak magukra, és mégsem fenyítette meg őket. Ezért megesküdtem Éli háza népének, hogy sohasem lehet kiengesztelni Éli háza népének a bűnét sem véres-, sem ételáldozattal.”  1Sám 3,1-14.

A bírák kora után vagyunk és többször azt olvassuk a bírák koráról, hogy mivel nem volt király Izráelben, mindenki azt csinált, amit akart. Amikor szabadjára engedik az emberek az indulatokat, az erőszakot, a szexuális kicsapongást, a hazugságot, az ember alapvető, istentelen ösztöneit, ott semmi jó nem vár a többi emberre. Ott ember embernek a farkasa lesz. S lassan, de biztosan minden összedől, és minden, ami addig nemes, tiszta és jó volt, lassan a végére  tönkremegy.

Több emberről olvasunk ebben az igeszakaszban. Mit tudhatunk meg róluk? Élinek hívták abban az időben azt a férfit, aki a jeruzsálemi papi szolgálat vezetője volt. Két fia, Hofni és Fineás szintén papok voltak, és apjuk vezetése alatt szolgáltak. Nem sok jót tudunk meg róluk. A második fejezetben leírja a Biblia, hogy mi mindent követtek el, és az sem volt véletlen, hogy Isten olyan hirtelen elvette az életüket. Ugyanis tudatos konoksággal kitartottak minden gonoszságuk mellett, noha ők is papok voltak, ott szolgáltak Isten házában, ha egyáltalán szolgálatnak lehet nevezni, amit műveltek. De ott voltak. Isten arra hívta el őket, és ezt mégsem úgy tették, ahogy az Isten előtt kedves lett volna. Tudatos konoksággal tartottak ki gonosz indulataik mellett. Követelték a nekik  járó részt az áldozati húsból, és azt mondták, hogyha nem adják oda nekik, hát elvesszük erőszakkal is. És még - mondja az Írás - ennél utálatosabb dolgokat is cselekedtek. A kijelentés sátránál szolgálatot teljesítő asszonyok közül többel együtt aludtak. Ezért - így folytatódik a szövegben a leírás - rossz híreket kezdtek terjeszteni róluk. És igazuk is volt. Meggyalázták Isten szolgálatát. Rossz hírbe keverték Istent magát is. Valójában Isten dolgai kerültek gyalázatos megvilágításba, és gyanúba az emberek előtt Hofni és Fineás erőszakossága és paráználkodása miatt. Éli fiainak bűne azért volt súlyosabb, mint másé, mert Isten őket őrállókként helyezte oda. A hívő embereket, a maguk helyén, legyen az a család, az iskola, vagy a világi munkahely, őrállóként helyezi oda.

A hívő ember a szolgálatból nem mehet szabadságra. Mindig Isten szolgája. Ehhez nem kell papnak lennie. Nem kell lelkésznek lennie, vagy diakónusnak, presbiternek vagy hitoktatónak. A hívő ember az Isten szolgája. Az egyetemes papság elve szerint - amit a Biblia tanít - minden hívő keresztyén Isten szolgája.

Sámuelről meg azt olvassuk a 2. fejezetben: "A gyermek Sámuel nőttön-nőtt, s kedves volt mind Isten, mind az emberek előtt." Amikor őt elhívja Isten, ez egy új fejezetet jelentett Izráel népe történetében. Úgy fejeződik be a Bírák könyve, hogy mivel nem volt király Izráelben, mindenki azt csinált, amit akart. Ez a teljes anarchia. Ma úgy hívják, hogy liberalizmus. Szabad gondolkodás, szabad cselekedet. Mindenki azt csinál, amit akar.

De elhívásunk a megszentelődésre, a szent életre szól. Az Istennel való közösség átformálja az embert.  Ha Jézust akarjuk követni, magas mércét állít elénk a Biblia: …mivel ő, a Szent hívott el titeket – magatok is szentek legyetek egész magatartásotokban, úgy, amint meg van írva: „Szentek legyetek, mert én szent vagyok.” (1Pt 1,15-16)

Bár megtértünk, bűnbocsánatot és új életet nyertünk, ez a szentség sem magától jön. Kemény, kíméletlen harcot kell vívnunk önmagunkkal, az „óemberünkkel”.

Elhívásunk az Istennek való szolgálatra szól. Amikor elhívta Jézus a tanítványokat, ezzel együtt a szolgálatra is elhívta őket. A szolgálatra való elhívás nem csak az apostoloknak szólt, szól minden hívőnek is a világ végezetéig: Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. (Mt 28,19-20)

Aki átélte a megváltás csodáját, a bűnbocsánat örömét, abban feltámad a vágy, hogy továbbadja a jó hírt. Aki megismerte Jézust, másokat is hív, hogy ők is találkozzanak vele. Természetesen nem mindenkit ugyanarra a szolgálatra hív az Úr. Együtt Krisztus teste vagyunk, egyenként pedig tagjai. Minden egyes tag a maga szolgálatával járul hozzá, hogy együtt betöltsük Krisztustól nyert elhívatásunkat. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai. Ezek közül pedig némelyeket először apostolokká rendelt az Isten az egyházban, másodszor prófétákká, harmadszor tanítókká. Azután adott csodatevő erőket, kegyelmi ajándékokat: gyógyításra, gyámolításra, vezetésre, különféle nyelveken szólásra. (1Kor 12,27-28) Bár törekednünk kell a hasznosabb ajándékokra, mégsem az a lényeg, hogy minél nagyszerűbb, minél látványosabb szolgálatunk legyen. Amit az Úrtól kaptunk, azzal kell szolgálnunk. Miközben csodáljuk azokat, akik öt vagy tíz talentumot kaptak, ne ássuk el azt az egyet, amit Isten nekünk adott! Nem vár tőlünk mást, csak hogy hűségesek legyünk azon a kevesen, amit ránk bízott! Márpedig a sáfároktól elsősorban azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon. (1Kor 4,2) Pál apostol megtérése pillanatában ezt kérdezte: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? (ApCsel 9.6)

Ha imádságainkban többször kérdeznénk mi is ezt, és nem csak azt mondanánk el, hogy mi mit akarunk, hogy az Úr cselekedjék, bizonyára jobban be tudnánk tölteni a szolgálatra való elhívásunkat is.

Az elhívást mindig Isten kezdeményezi. Ő hív. Nem érdemeink szerint, hanem kegyelemből, szuverén akarata szerint. Nem dicsekedhetünk azokkal szemben, akik még nem ismerték meg őt. Nem azért választott és hívott bennünket, mintha különbek lennénk másoknál. Sokkal inkább azért, mert megváltásra szoruló bűnösök vagyunk. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket a megtérésre. (Lk 5,32)

Sokszor mondják, hogy csak a gyengéknek van szükségük Istenre. Ez így is van. Aki elég alázatos ahhoz, hogy elismerje gyengeségét, az meghallja Jézus szavát: Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. (Mt 11,28)

Az elhívásra válaszolnia kell az embernek, mert Isten hívása nem csupán udvarias meghívás, hanem felszólítás. Aki visszautasítja, az az életet veti el magától, akár tudja ezt, akár nem. Jól csak akkor dönthetünk, ha felismerjük, ki hív. A gyermek Sámuel hallotta ugyan Isten hívását, de nem tudta, ki szól hozzá. Éli pap ráeszmélve, hogy az Úr szólítja Sámuelt, megtanította, mit válaszoljon: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád! (1Sám 3,9)

Az elhívásra adott válasz a hit válasza. Isten megszólít, hív, és választ vár. Nem csupán szavakat, ennél többet. Az elhívásra adott válasz a cselekedet, igyekezet válasza. A hit mit sem ér, ha a cselekedeteinkben nem látható. Akik megtértünk, szentlélekkeresztségben részesültünk, mindezt érdemtelenül kaptuk, cselekedeteink nélkül, kegyelemből, hit által. Ez az ajándék igyekezetre kötelez. Ezért tehát, testvéreim, igyekezzetek még jobban megerősíteni elhívatásotokat és kiválasztásotokat, mert ha ezt teszitek, nem fogtok megbotlani soha. (2Pt 1,10) Törekednünk kell a megszentelődésre, a megtisztulásra!

Isten elhívására adott hite és igyekezete válaszának gyümölcséről a megvénült Pál apostol halála előtt így vall győzedelmesen: Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon… (2Tim 4,7-8)

Az elhívás Isten népének, Izrael egészének szólt. Az ószövetség idején aki izraelita családba született, személyes döntésétől függetlenül részese lett az elhívásnak annak minden ígéretével és kötelezettségével együtt. Ezt leginkább az Egyiptomból való kivonulás történetében láthatjuk. Isten az egész népet kivezette a tizedik csapás után, az egész népet átvitte a Vörös-tengeren, az egész népet táplálta a pusztában, az egész néppel kötött szövetséget a Hóreben. Azokat is hordozta Isten, akik engedetlenek, hitetlenek voltak. Ez a szövetség az utódokra is kiterjedt. Ez azonban nem jelentette azt, hogy az egyénnek ne lett volna személyes felelőssége, hiszen a pusztában ítéletre vonta a lázadozókat. Jeremiásnak és Ezékielnek a nép történelmének egy nehéz korszakában kellett figyelmeztetnie az egyén személyes döntésének életbevágó fontosságára. Annak kell meghalnia, aki vétkezett.

Izrael egészének elhívása személyes elhívásból ered. Ábrahámot egymagát hívta el az Úr, s megígérte neki, hogy nagy néppé teszi. Személyes hitét számította be neki Isten igazságul. Így Ábrahámtól kezdve láthatjuk, hogy mindig volt Izrael népe között olyan ember, aki személyes elhívást kapott az Úrtól akár prófétai szolgálatra, akár királyi tisztségre. Aki személyes elhívást kapott, annak személyesen kellett rá válaszolnia, és személyes felelősséggel tartozott az elhívónak.

Az üdvösségre szóló elhívás ma már mindenkire érvényes. Isten újszövetségi népe közé nem kerülhetünk testi származás alapján.

A szolgálatra való elhívás mindenkinek személyre szabott. Nem lehet mindenki apostol, sem igehirdető. Nem lehet mindenki tanító, sem presbiter. Krisztus követésében rengeteg szolgálatra nyílik lehetőség, és minden szolgálatra szükség van. Erre világított rá Szalai János Főgondnok úr is, amikor úgy fogalmazott: „A kis szolgálat is szolgálat.”

A Római levélben ezt olvashatjuk erről: Mert a nekünk adatott kegyelem szerint különböző ajándékaink vannak, eszerint szolgálunk is: ha prófétálás adatott, akkor a hit szabálya szerint prófétáljunk, ha valamilyen más szolgálat adatott, akkor abban a szolgálatban munkálkodjunk: a tanító a tanításban, a buzdító a buzdításban, az adakozó szerénységben, az elöljáró igyekezettel, a könyörülő pedig jókedvvel. (Róm 12,6-8)

A szolgálatra való elhívásban időnként nehezen találjuk a helyes utat. Sok kezdő hívő testvérünk esik nagy buzgalmában abba a hibába, hogy vágyai, ambíciói alapján elképzeli magának a „nagy szolgálatot”. Ez ritkán egyezik Isten elhívásával. Nem is lesz ebből baj, ha lelki érettségre jutva a keresztyén ember „kinövi” ezt a gyerekcipőt. A másik jellemző hiba egyfajta „túlzottan kegyes” elvárásból fakad. Várja Isten „rendkívüli kijelentését”, hogy milyen szolgálatra hívja őt. Ezalatt az egyetlen aktivitás, amivel leköti magát és másokat, hogy buzgón hangoztatja, ő Isten vezetését várja, „pufogtatva” néhány betanult idézetet a Bibliából. Harmadik hiba, amikor emberi tulajdonságok alapján ítélünk valakit alkalmasnak a szolgálatra. Gyakran hallhatjuk, amikor egy-egy „jó beszélőkéjű” hívőről azt mondják, hogy ő biztosan kiváló evangélista lesz. De alkalmasságunk nem emberi tulajdonságokból ered. Isten tesz alkalmassá arra a szolgálatra, amire elhívott. Nem biztos, hogy egy pedagógust erőltetnünk kell, hogy a gyerekmunkában vegyen részt csak azért, mert „ő ért hozzá”. Szolgáltam együtt olyan szociális-munkásokkal, akik között egyetlen pedagógus végzettségű sem volt, de tanárok is megirigyelhették volna, ahogyan a gyerekeket Jézus felé vezették a foglalkozások során.

Hogy egészséges módon megtaláljuk Istentől jövő elhívásunkat, először is az alázat útján kell járnunk. Ha nem a magunk szolgálatát tartjuk a legfontosabbnak, akkor be tudunk illeszkedni másokkal a szolgálatba, csatlakozni tudunk már meglévő aktivitásokhoz. S ahogy egységben szolgálunk a többi gyülekezeti taggal, Isten majd új kapukat nyit új szolgálatokra.

Második fontos dolog a természetesség. Ha telve van a szívünk Jézus iránti szeretettel, nem kell erőlködnünk, ez kiárad. Így a hétköznapi életünk már önmagában is szolgálat. Harmadszor : gyakoroljuk és használjuk azokat az ajándékokat, amiket Istentől kaptunk!

Mindenekelőtt azonban imádkozó életre van szükségünk ahhoz, hogy megértsük Isten szolgálatra való elhívását. Az imádkozó ember hallja és érti meg Isten Lelkének indításait.  Nem csak egyéni imádság fontos, hanem a közösségi imaélet is. Ha közösen imádkozik a gyülekezet, akkor tud a Lélek egységében új szolgálatokra felkészülni. 

Mindnyájunkat elhívott Isten az üdvösségre, a szentségre és a szolgálatra. Péter apostol szavai megerősítenek engem ebben a hitben: Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket. (1Pt 2,9) 

 Istenünk, kérünk, bocsásd meg azt, hogy sokszor mi összekeverjük a tisztát a tisztátalannal, a világosat a sötéttel gondolkodásunkban, cselekedeteinkben, még szavainkban is. Bocsásd meg, ha előfordul az, hogy a jót rossznak, és a rosszat jónak mondjuk vagy gondoljuk, amikor valami miatt eltávolodtunk vagy elszakadtunk Tőled, vagy a bűnünk Közéd és közénk állt!

Köszönjük azt is, Urunk, hogy időnként megengeded, hogy minden sötétség napvilágra jusson, hogy az emberek előtt nyilvánvalóvá váljék, hogy ki az, aki hazudik, öl, csal, lop.

Köszönjük, Urunk, hogy Te nem vagy személyválogató, és ez a javunkat szolgálja. De köszönjük azt is, Urunk, ha megvalljuk a mi bűneinket, és elfogadjuk Jézusért a bocsánatot, akkor számíthatunk a Te erődre, hatalmadra, irgalmadra, szeretetedre. Áldunk azért, hogy mindannyiunknak olyan személyes elhívást, szolgálatot adsz, amivel Téged dicsőithetünk!

 Ámen

A Szabadító

Alapige: Gal. 5.1. -13.

"Krisztus szabadságra szabadított meg minket, álljatok meg tehát szilár­dan, és ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni.

Mert ti, testvéreim, szabadságra vagytok elhíva; csak a szabadság ne­hogy ürügy legyen a testnek, hanem szeretetben szolgáljatok egymásnak!"

Nem az a szabadság, hogy azt teszek, amit akarok, különösen mivel ez le­hetetlen is, ha mindenkire gondolunk. Nincs olyan, hogy bármit teszek követ­kezmények nélkül. Következménye mindennek van.

Mit jelent akkor a szabadság a Biblia szerint? Azt jelenti, hogy a lényünk­től idegen erőktől függetlenné válik az ember. A Biblia szabadságon azt érti, hogy a lényünktől idegen, de minket megkötöző erőktől szabaddá lesz valaki, és örömében, hálából a Szabadítójának elkötelezi magát.

Mindnyájan tudjuk, hogy a Szentírás azt tanítja, hogy Isten az embert az önmagával való közösségre teremtette. Az ember mindenestől teremtő Istené­től függött, így megvolt mindene, így életnek volt nevezhető a léte. Egyetlen szó­val kifejezve: boldog volt. Aztán egy idő után azt mondta: ne szóljon bele Isten a dolgaimba, majd én egyedül. Mivel Isten nem erőszakos, ezt lehetővé tette. Amikor azonban az ember Istentől függetlenítette magát, rabjává vált az addig számára ismeretlen sötét erőknek. Azóta pusztítjuk magunkat és egymást, és ez így van a személyes életünkben is, világviszonylatban is, és ráadásul nem tudjuk abbahagyni.

Az ú. n. szabad akarat: mese. Ha lenne ilyen, akkor nem lennének például szenve­délybetegek, és nem esnének vissza olyan sokan különböző elvonókúrák után is.

Itt szólal meg a Szentírás örömhíre: Jézus Krisztus ezért jött, hogy meg­szabadulhassunk ezektől a lényünktől idegen, minket pusztító, számunkra le­győzhetetlen erőktől. Hogy újra szárnyalhasson az ember, hogy önmaga fölé emelkedhessék, hogy azzá váljék, akinek Isten elgondolta, akinek Isten terem­tette. Jézusnak még a neve is erre utal, hogy Ő szabadítónak jött, mert neve pontosan ezt jelenti: Szabadító, Megmentő, Megváltó.

De ki is az a Krisztus Jézus?

Íme néhány isteni, néhány emberi tulajdonsága:

Érdekes, hogy a Zsidókhoz írott levél kihangsúlyozza Jézus Istenfiúságát, mint a legnagyobb igazságok egyikét. Jézus Isten fia, Ő Isten.

 „.. fiú adatik nekünk ...” Egy isteni Fiú. Ez egyedülálló! Eljön az emberekhez és megfeddi őket bűneik miatt. Azt mondja az embereknek, hogy meg kell térniük, ők azonban nem térnek meg. Azt mondja, hogy mi betegek vagyunk és Ő az orvos. Azt mondja, hogy mi bűnösök vagyunk és Ő a Megváltó. Azt mondja, hogy mi bárányok vagyunk és Ő a jó pásztor.

Ezt mondja Ézsaiás: „Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz.” Ez a gyermek, aki uralkodni fog, egy tökéletes uralkodó, mert Ő Isten, egy hatalmas Isten. Ezután Ézsaiás felsorolja az Ő neveit. Ezek az Immánuel név kibővített változatai. Minden Ézsaiás által felsorolt név utal Jézus istenségére és emberi voltára is. „... így fogják nevezni: Csodálatos (isteni jellemző) Tanácsos (emberi jellemző), Erős Isten, (ez azt jelenti, hogy isteni hős. A Hős emberi tulajdonság, az Isten név az Ő istenségét fejezi ki),

Örökkévaló Atya (Atya – emberi, Örökkévaló – isteni tulajdonság), Békesség Fejedelme! Ezeknek a neveknek mindegyike nagyon jól kifejezi ennek a gyermeknek, és egyben királynak a kétféle természetét. Ő egy gyermek, aki született, és egyben a Fiú, aki adatott. „… így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme!” Az Úr Jézusnak mindegyik neve kifejezi az uralkodásra, kormányzásra való alkalmasságát.

 „Csodálatos Tanácsos.” Csodálatos a múltban, a jelenben és a jövőben is. Ő csodálatos a múltban, mert neki nem volt kezdete. Csodálatos volt születésében, szolgálatában, halálában, feltámadásában és mennybemenetelében egyaránt. A mi Urunk természetfeletti! Egy természetfeletti tanácsos. Nem szép dolog egy ilyen tanácsos jelenlétében élni? Az élet próbatételeiben Ő a mi tanácsadónk. Amikor egy sírnál állunk, mindig könnyek szöknek a szemünkbe, de mélyen a bensőnkben érezzük, hogy van valaki, aki továbbvezet, tanácsot és útmutatást tud adni. Minden tragikus pillanatban felmerülő kérdésben nyújt számunkra valamit, ami megtart, erőt és tanácsot ad. Ő nem valami, hanem Valaki, egy személy. Jézusnak nincs szüksége parlamenti tanácsadóra! Ő a természetfeletti Tanácsos.
Istensége, az Ő egyedülállósága a keresztyén tanítás egyik alappillére. A keresztyének nem élhetnek poligámiában, mi egyedül csak Jézust imádhatjuk. „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” - számunkra csak egy út van!

De akit a Fiú megszabadít, az valósággal szabad. - Ez volt Jézus programja. Ezért van karácsony, nagypéntek, húsvét, pünkösd, hogy a Szabadító felkínálja ezt a lehetőséget az embernek, és aki az Isten elle­ni lázadás tehetetlen rabjává vált, újra képes legyen Isten akarata szerint élni, hogy a lényével megegyező erők munkálkodjanak benne. Hogy azzá legyen, aki lénye szerint igazán az, hogy azzá váljék, akinek Isten megteremtette.

Különös élmény volt számomra, amikor az iszákos-mentő misszióban szolgáltam, amikor először hallottam egy szabadult alkoholistá­tól azt (amit azután többféle változatban sokszor hallottam), amikor kitörő öröm­mel számolt be arról, hogy most már szabad nem-innom. Először furcsán hang­zott ez nekem, de láttam, hogy milyen bilincs egy szenvedély egy emberen, ho­gyan szeretnének szabadulni sokan, de nem tudnak a saját erejükből, csak ami­kor átélik Jézus Krisztussal kapcsolatba kerülve, hitetlenből hívővé válva, hogy lehet szabadulni. Átéli, hogy ott isznak mellette, és őt nem izgatja, nem kíván­ja. Azelőtt, ha a szagát megérezte már, ellenállhatatlan kényszer vitte a pohár­hoz,  nagyképűsködött: akkor teszem le, amikor akarom, de nem tudta leten­ni. - Most elmondhatja: szabad nem innom.

Aztán a lelkigondozás során ezt sokféle változatban tapasztaltam, amikor emberek elmondták, hogyan kötözi meg őket valamilyen félelem, netán valamilyen betegség, és Jézus Krisz­tus kioldozta őket a félelmükből, és ők egészen rábízták magukat, és megsza­badultak minden fóbiától, szorongástól. Néhány hónap múlva találkoztunk, és ragyogó arccal mondták: eltűnt a gyötrő félelem. Már nem kötözi meg. Szabad nem-félnem. Egyikük így mondta: minden okom megvan nem-félni. Megint furcsa fogalmazás, de a lényeget kifejezi.

Amikor valakit megkötöz a harag, és szinte éjjel-nappal a bosszút tervezi, miközben tudja, hogy nem tud bosszút állni, de nem tud szabadulni a tehetet­len haragtól, ez szívja az energiáját, örömét -, és egy beszélgetés végén szíve szerint megbocsát, felszabadul. Elmondja: szabad vagyok.

És hogyan telik el ez a néhány évtized, amit Istentől kapunk itt ezen a földön? Vajon láthatják-e rajtunk mások is, netalán az otthoniak, a gyermekeink is, an­nak az örömét, amit a magát Isten mellett elkötelezett ember él át, ahogy hul­lanak le róla a rossz szokások, kényszer-gondolatok, bűnök bilincsei, és egyre szabadabb lesz arra, hogy valóban üres edény legyen, amit Isten megtölt úgy, hogy túlcsordul, és másoknak is tudunk adni olyan értékeket, amiket mi is úgy kapunk. Nem a magunk rossz kedvét, fáradtságát, kételyeit adjuk tovább, ha­nem Istentől kapott mennyei értékeket.

Szeretnénk-e valóban azzá válni, akivé lennünk kell Isten akarata szerint? Szeretnénk oda megérkezni, ahol Jézus Krisztus helyet készített a benne hívőknek? Szeretnénk a testben hátralevő időnket, meg az örökkévalóságot is Jézus Krisztussal eltölteni? Hozzá szorosan odakötődve, tőle teljesen és min­denben függve, a vele szoros lelki közösségben, abban az igazi szabadságban, amit Isten az övéinek kínál.

Ehhez az igazi szabadsághoz adjon erőt a mi szabadító Istenünk!

Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, hálásan köszönjük, hogy Szabadítónak jöttél. Egyedül Te látod igazán, mi-minden kötöz bennünket, és tudod, hogy mi­lyen tehetetlenek vagyunk a kötelékeinkkel szemben.

Könyörülj rajtunk, és tedd világossá számunkra is, hogy mire nem vagyunk szabadok, mitől nem vagyunk még szabadok. Segíts el minket az Isten gyer­mekeinek dicsőséges szabadságára.

Kérünk, szabadíts meg attól, hogy félünk elkötelezni magunkat Neked. Sze­retnénk dicsőíteni azzal, hogy feltétel nélkül bízunk Benned. Tudjuk, hogy sen­ki nem szeret minket úgy, mint ahogy Te. Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja az ő barátaiért. És Te az életedet adtad értünk ak­kor, amikor még ellenségeid voltunk.

Kérünk, Urunk, szabadíts meg minden hitetlenségtől. Engedd, hogy öröm­mel tudjunk engedelmeskedni Neked.

Könyörgünk Hozzád mindazokért, akik nélkülöznek, a nyomorúságban lé­vőkért, munka nélkül, otthon nélkül, barát és testvér nélkül élőkért. 

Könyör­günk a gyűlölködőkért. Teremts békességet.

Könyörgünk, készíts a mi népünknek jövőt és lelki felébredést. Könyörgünk országunkért, és annak vezetőiért. Adj nekik Tőled való bölcsességet, és végy körül minket a Te védelmeddel, sokféle támadás közepette.

Kérünk Téged, akár hisz benned valaki, akár nem, hadd valósuljon meg éle­tében, ha felelős helyre állítottad, a Te akaratod. Köszönjük, hogy Te ezt is el tu­dod végezni.

Köszönjük, hogy Rád bízhatjuk mindnyájan a legszemélyesebb dolgainkat, a hetünket, a következő óráinkat, és kérhetünk Tőled nagy csodákat, nagy szabadításokat, nagy gyógyulásokat is.

Segíts most ebben a csendben ezzel a hittel imádkozni.

Ámen

Zákeus elhívása

Textus:

„És bemenvén, általment Jerikón. És íme volt ott egy ember, a kit nevéről Zákeusnak hívtak; és ő fővámszedő volt, és gazdag. És igyekezett Jézust látni, kicsoda ő; de a sokaságtól nem láthatta, mivel termete szerint kis ember volt. És előre futván felhágott egy eperfüge fára, hogy őt lássa; mert arra volt elmenendő. És mikor arra a helyre jutott, feltekintvén Jézus, meglátta őt, és mondta neki: Zákeus, hamar szállj alá, mert ma nekem a te házadnál kell maradnom. És sietve leszállt, és örömmel fogadta őt. És mikor ezt látták, mindnyájan zúgolódtak, mondva: Bűnös emberhez ment be szállásra. Zákeus pedig előállván, monda az Úrnak: Uram, íme minden vagyonomnak felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit patvarkodással elvettem, négy annyit adok helyébe. Monda pedig neki Jézus: Ma lett üdvössége ennek a háznak! mivel ő is Ábrahám fia. Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, a mi elveszett.”   (Lk 19,1-10)

  Az újszövetségi Jerikó városa közelében, ősi idők óta hatalmas pálmaligetek terültek el, melyeknek termése messze földön keresett volt. Ugyancsak erről a vidékről (és Gileádból) szállították Egyiptomba a balzsamot és a mirhát, valamint azt különleges, illatos olajat, amellyel (Izraelben is) a királyokat kenték fel, emelték trónra. Nem véletlen, hogy Jerikót a Biblia „a pálmák városának” nevezi.  Palesztinának három fő adóhivatala volt, három nagyvárosban; Cézárea, Kaperneum és Jerikó városokban.

Zákeus ez utóbbi fölött bírta a hatalmat, a Jerikóba befutó kereskedelmi útvonalak adózási ügyeit felügyelte, mint fővámszedő. A Római Birodalomban általános gyakorlat volt, hogy az adók beszedésének jogát eladták annak, aki a legtöbbet fizette érte. Jerikó leghíresebb kincse a balzsam volt, ami nagyon értékes lévén, igen magas adóterhet jelentett azoknak, akik ezzel kereskedtek.

Volt mit megszereznie Zákeusnak. Az a tény, hogy Jerikó ráadásul kereskedelmi útvonalak központja is volt, azt is segítette, hogy minél több vagyont szerezhessen ez az ember. Ehhez kapcsolódóan nagy befolyásra tett szert így az üzleti életben. Mai kifejezéssel nem is milliomos, egyenesen milliárdos lehetett, aki ráadásul nagyon magas pozíciót töltött be.

Zákeus szerette a pénzt. (Róm. 6.13.) De igazán nem volt boldog. Elveszett volt! Úgy gondolta pénzért mindent meg fog kapni. De megvetést, utálatot, kiközösítést kapott. Magányos ezért mérhetetlenül szegény. Az ő élete kezdetben olyan lehetett, mint azé a bárányé, amely elkeveredett a nyájtól és élvezi a szabadság örömét. Ráadásul, mint később kiderül róla, csalással sokakat becsapott. Gazdagsága nemcsak az üzlet miatt volt hatalmas, hanem lopásai miatt is.  Kezdetben egyáltalán nem érezte, hogy elveszett lett volna és talán a körülötte élők sem mondták. A történet akkor mutatja be őt, amikor már valami, illetve valaki hiányzik neki. Amikor már nem volt minden rendben a maga számára sem.

 Ő is érezte, hogy valami kell, valamire szüksége van. Kíváncsi lett arra a titokzatos Tanítóra, aki már nagyon híressé lett akkorra. Kereste a lehetőségét annak, hogy megláthassa és ezért bármit kész volt megtenni. Most kellett, hogy találkozzon Jézussal, később már lehetősége sem lett volna rá.

Zakeus rossz hírneve ellenére vonzó személyiség. Nem törődve azzal, hogy a tömeg kineveti, fölmászik egy vadfügefára.  Zákeus kíváncsi lett Jézusra, mert valami nem volt rendben az életében,  ezért elkezdte keresni a megoldást. Zákeus  akarja a Jézussal való találkozást, de csak egyetlen pontig; látni akarja őt. Itt viszont vége a saját erejének, elgondolkodtató Jézusnak ez a kifejezése: elveszett. Ez azt jelenti, hiába keres, hiába kiabál. Az elveszett ember nem tud magán segíteni. Az elveszett bárány  bégethet, de nincs aki hallja és nem is tud visszamenni a nyájhoz, ha akarna, akkor sem. Ha Jézus nem tesz valamit, akkor Zákeus alatt elhaladt volna és ezzel vége a történetnek. Látszik Zákeus keresésében, hogy önmagában a keresése még nem mentette volna meg őt ebből az elveszett állapotból. Csak kíváncsi volt és szerette volna az életét valahogy rendezni, de nem találkozott volna Jézussal személyesen. Nem élhette volna át, hogy Jézus azt mondja neki, hogy bűnös, hanem elveszett volna. A kegyelem ereje azonban ezt nem engedte.

Ez a szó a régi szövegekben azt jelzi, hogy ez egy negatív állapot. A kifejezést hordozza még, ha valakit megölnek, valamit lerombolnak, vagy valami tönkremegy. Elpusztul, elvész örökre és persze jelenti azt is, amikor egy bárány elvész a nyájból. A korábbi Jerikó is bűnös város volt, el is kellett pusztulnia, „elveszejtetett”. Ilyenkor nem egy semleges állapotba kerül, hanem a veszedelem is már jelen van. Elpusztul, ha elveszett.

Manapság ilyen jellemzőket lehetne mondani akár az egyénre, akár a családra, akár a közösségre vonatkoztatva, elveszett az, amikor nincs a helyén. Nincs ott, ahol lennie kellene, nincs a gyülekezetben, nincs Isten közelében, nincs a családban, hanem elhagyatva egyedül, talán még Istennel sincs, akkor elveszett a szó teljes értelmében. Ők szoktak általában egyedül maradni, sokszor fizikai értelemben is, lelkileg mindenképp. Romokban az élete - szokták mondani. Az a szörnyű, hogy ez általában együtt jár azzal, hogy mindenféle pótcselekvésekbe kezd: iszik, drogozik, a játék rabja, a testi örömök bolondja lesz.

Azért lehet beszélni az elveszett szó kapcsán tönkrement házasságról, mert azért ment tönkre, mert valamelyik fél bűnössé lett. Beszélhetnénk tönkrement családról, vagy akár nemzedékről, hazáról is.

Az egészben az a legrosszabb, hogy nemcsak a földi élet válhat pokollá, hanem ami utána következik, az is. Széles út halad a kárhozat felé a Biblia szerint.

Hívő ember elveszetté válhat? A hívő embert már megtalálta Jézus, ott van a jó Pásztor közelében. Válhat elveszetté? Hogyha az ősi szó jelentését vesszük, akkor a válasz az, hogy igen. Amikor valami tönkremegy, elpusztul, elvész; vagy valaki elvész a földi életre nézve.

 De az örök életet nem lehet elvenni senkitől, míg ha a földi élete lehet eltékozolt is!

Előfordul a hívő ember életében is, amikor kívülről minden rendben, csak egyszerűen a körülményei olyan gondokat, problémákat jelentenek, amelyekben úgy érzi, valaminek vége van. Akár az egzisztenciája, anyagiak terén, akár az egészség terén. Ebben az értelemben a hívő emberre is vonatkozhat az a kifejezés, hogy elveszett. Nem az örökéletre nézve, hanem a földi életükben tapasztalható vétkek, bukások, engedetlenségek közepette, amikor valami tönkremegy, elpusztul.

A történetben Jézus azt mondja: Zákeus elveszett, de az ember Fia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett. A történetében nem ő az igazán kereső ember, hanem Jézus. Abban az értelemben, hogy ő megkeresi az elveszettet.

Mint ahogyan a jó pásztor példázatában: maga mögött hagyva a 99 nyájban lévő juhot, megkeresi az elveszett egyet. Jézus önmagáról mondja ezt, ezért jött. Ismeri Zákeust és ezért mondja: én ezért jöttem, hogy megkeressem ezt az embert is! Ha Jézus nem áll meg a fa alatt, akkor Zákeus nem találkozik a Messiással, akkor az élete nem változott volna meg. Viszont Ő megállt. Zákeus látni akarta, Jézus is, de ő többet akart, azt mondta: nékem ma a te házadban kell maradnom. Jézus akarta a személyes találkozást ezzel az elveszett bűnössel.

Beszédes az, hogy ismeri a nevét - nevének jelentése igazságos -, csakhogy mivel már elveszett bűnös volt, már nem ilyen volt. Nemcsak a nevét ismeri, hanem ismeri az ő viselt dolgait is, azt is tudja, hogy az emberek hogyan gondolkodnak róla. Olvastuk, hogy szörnyülködve csodálkoznak, hogy ilyen bűnöshöz megy be ez a Tanító.

De ami a legfontosabb, ő Zákeusban is mindezt tudatosítani akarja. Ezért megáll a fa alatt, s azt mondja neki: "Hamar szállj alá, mert ma a te házadnál kell nekem maradni."Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa ami elveszett, mert ennek így kell lenni.

De Kitől kapta Ő ezt a felszólítást? Tudjuk, hogy a Mennyei Atyától. János evangéliuma beszél bővebben arról, hogy ezért küldte őt az Atya. Jézus ezért lett emberré, Isten-emberré.  Lukács evangéliuma szerint tökéletes ember. Nem véletlenül kell Zákeusnál is megállni. De nemcsak az Atya felszólításának enged Jézus itt, hanem az is látszik ebben a történetben, hogy számára ez nem kényszer, hanem örömmel, irgalmas szeretetből teszi. Vállalja azt is, hogy a többi bűnös elveszett megszólja Őt, hogy kihez is megy be. Ő így jó Pásztor.

A magyarban nagyon szép kifejezés a megkeres. Zákeus esetében is, hogy Jézus megkereshesse, azon az úton haladt és megállt a fa alatt. Azért teszi ezt, mert ő olyan Pásztor, aki észreveszi, hogy hiányzik a báránya és tudja, hogy bajban van. Olyan Pásztor, aki nem hagyja el, nem hagyja magára azt, aki elveszett. Lehet, hogy mi emberek hamarabb feladnánk.  Olyan jó Jézust úgy megtapasztalni, hogy tudom: Ő végig utána megy, megkeresi az elveszettet.

Megtartani jött - ez a második kifejezés: "azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett". Ő ezért lett emberré, Ő benne nem volt bűn, de Isten a mi vétkeinket, a bűnt őreá vetette és annak a jogos büntetését is. Ő tulajdonképpen elveszetté lett, hogy megmentsen bennünket elveszett bűnösöket. Jézust megfeszítették, szenvedett, meghalt. Sőt az örökkárhozat állapotát is elhordozta, mikor alászállt a poklokra, tehát azt hordozta el, ami a bűnnek a  büntetése. Ezért mondható így, hogy elveszetté lett, hogy bennünket elveszett bűnösöket megmentsen. A keresztfán mondott: "én Istenem, én Istenem, mért hagytál el engemet" kifejezés is erre utal. Ez viszont azt jelenti, hogy nemcsak kockára tette az életét, hanem még oda is adta. Ő tehát igazán jó Pásztor, aki nemcsak veszélyeztette magát, hanem teljesen - nemcsak a szó testi és lelki értelmében - halálba adta magát érettünk. Hiszen ez az ő nevének jelentése is: szabadító, megtartó. Megváltó helyettem és érettem.

A földi élet során meg tud menteni elrontott életeket, házasságot, vagy családot. Azt mondta Zákeusnak: ma lett üdvössége ennek a háznak. Ebben hangsúlyos, hogy ha volt felesége, gyermekei, akkor az Úr Jézus kegyelme az ő életükben is megmutatkozott már akkor, ott.

Nem tudjuk a történetből, hogy pontosan mi történt ezután, mit tett Zákeus? Valószínűleg csodálkoztak másnap a körülötte élők, amikor visszavitte a pénzt azoknak, akiknek vissza kellett adni. Ezt biztosan észrevették rajta. Az is lehet, hogy bolondnak gondolták, de az is lehet, hogy ők is segítettek rendezni a dolgot…

Zákeusnak csak egy dolgot kell tenni: gyorsan leszállni a fáról és befogadni Jézust a házába. A többi már következett belőle, hogy ezek után ment és jóvátette a dolgokat. Amikor fölajánlotta a szegényeknek vagyona felét, az az ő hálájának kifejeződése volt az Úr Jézus szeretetéért. A négyszeres pénzvisszaadás pedig bűnbánatának jele. Ez már következett abból, hogy befogadta házába az Úr Jézust.

János evangéliuma azt mondja: Valakik pedig befogadták őt, azoknak megadta azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek.

Az Ige központi gondolata tehát az, hogy Jézus Krisztus azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet, Jézus elveszetté lett, hogy az elveszett bűnöst megmentse.

Magasztalunk téged Urunk Jézus, hogy Te nemcsak a bűnösökért jöttél, hanem az elveszett bűnösökért. Köszönjük, hogy mi is megtapasztalhattuk isteni irgalmadat.

Magasztalunk, hogy Te elhordoztad a kárhozatot, az ítéletet, a bűn büntetését. A miénket is, hogy nekünk ne kelljen elpusztulnunk örökre, hanem élhessünk Veled.

Köszönjük, hogy  befogadhatunk Téged életünkbe, házunkba, családunkba.

Magasztalunk, hogy a mi házunk népe is a Te követőd lehet már. Kérünk Téged, tudjunk kitartóak lenni a könyörgésben, Reád tekintve Urunk, hiszen Te mindvégig utána mégy annak, akit megkeresel, megtartasz.

Köszönjük, hogy nincsen olyan elrontott élet, amelyből ne tudnál minket kiemelni. Kérünk, segíts nekünk így képviselni Téged ebben az elveszett világban.

Könyörülj meg rajtunk, amikor a bajok, vagy akár a bukásaink miatt elveszettnek érezzük magunkat, megfogalmazódik bennünk az a kérdés is: miért Uram? Hadd érezzük át azt a szeretetet és irgalmat, megtartatást, amit Zákeus is átélhetett!

Köszönjük Úr Jézus, hogy Te ezt cselekszed is!

Ámen

Ma elindítottuk az új blogunkat. Kérjük kövesse figyelemmel, igyekszünk mindig friss információkat közölni. Az üzenetek nyomon követése RSS csatornán keresztül is lehetséges.