A vezetés célja Isten gyülekezetében

Isten ad az egyházban bizonyos embereknek vezetői hatalmat, azzal a céllal, hogy amint a vezető is Isten hatalma és tekintélye alatt van, úgy másokat is, az egész gyülekezetet Isten hatalma alá vezesse. Az egyházban csak Isten lehet az egyedüli hatalom. Ezért nincs helye semmiféle emberi manipulációnak: „Mert nem akarunk uralkodni a ti hiteteken, hanem munkatársai vagyunk örömötöknek, mivel szilárdan álltok a hitben.” Pál nem uralkodott mások hite felett, hanem azon munkálkodott, hogy a hívők ne hozzá, hanem Jézushoz kötődjenek, amint ő is Megváltójához kötődött egész életében. Minden tekintélye, ajándékai azt a célt szolgálták, hogy Isten hatalma alá vezessen embereket. A Biblikus vezetőknek ez a céljuk, hiszen Krisztus is ezt tette: „Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az Igaz a nem igazakért, hogy Istenhez vezessen minket, miután halálra adatott test szerint, de megeleveníttetett Lélek szerint”.
Vezetni tehát azt jelenti, hogy a nép előtt járni, hitben, életmódban, jellemben. A gyöngéket tanítással erősíteni, a csüggedőket bátorítani, a lázadókat rendreutasítani és a mennyei látás alapján haladni, hogy Isten uralma valóságosan tapasztalható legyen. Vagyis Isten akaratát, kegyelmét kell hitelesen közvetíteni. A biblikus vezetés és engedelmesség által már a földön kiábrázolódik Isten királysága.
Kik a vezetők?
Isten szuverén módon azt tesz, amit akar. Emberek nélkül is el tudná érni a céljait, de ő úgy döntött, hogy a teremtményét, az embert használja abban, hogy akaratát megvalósítsa. Isten a teremtett világban az övéin keresztül akarja visszavezetni az embereket az Isteni rend világába. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon vezetőket hív el erre a szolgálatra. Minden közösségnek szüksége van mindenki által elfogadott rendre, és vezetésre. Ennek megvalósítása érdekében tehát szükség van vezetőkre. Ez érvényes az egyházra is, de az élő Isten gyülekezete alapvetően különbözik az emberek által létrehozott szervezetektől. Ezért az egyház vezetőinek nem szabad másolnia az állam, a gazdasági szervezetek, vagy egyesületek vezetési elveit. Az egyház vezetőit Jézus Krisztus irányítja, és a vezetési alapelvek a mennyei kijelentés alapján működnek.  
  Vezetők az Ószövetségben
A vén, mint vezető fogalma héberül: „zaqen”, az Ószövetségből származik. Izrael gyülekezetében a véneket Isten jelölte ki és készítette fel a szolgálatra. Fontos látnunk, hogy a mai gondolkodástól eltérően az Istentől rendelt izraeli patriarkális közösségi rendben, családokban, törzsekben az idős ember kora miatt tekintéllyel rendelkezett. Az első időkben tehát a pátriárkák mint vezetők, a népes családot irányították. A nagy vezetők a haláluk után is hatással voltak az utódokra. Ilyen volt Ábrahám is, akinek a hite és az elkötelezettsége jóval túlmutatott az életén. A hadvezérek, próféták és bírák korában egy törzs, vagy a nép vezetése volt az Istentől rendet feladat. Nagy próféták és vezetői személyek voltak: Pl.: Mózes, Sámuel. A Királyok idejében a politika és a vallás kettévált. Azokban az időkben, amikor a királyok elfordultak Istentől és így a nép is eltávolodott az igazságtól, Isten a prófétákat használta, hogy visszavezessék a népet az igazsághoz. Erre látunk egy jó példát Akháb és Jézabel uralkodók és Illés próféta idejében. A két szellemi erő ütközete az Ószövetség egyik legnagyobb szellemi harcát mutatja be.

Bármilyen emberi eszközökön és szervezeti formában is működött az Ószövetségben a vezetés, Isten mindig szuverén hatalmával és uralmával akart a választott nép életében jelen lenni. Azt láthatjuk, hogy az Ószövetségben Isten számára az egyetlen elfogadható vezetési forma a teokrácia.

De mi a helyzet  az Újszövetségben?
A keresztyén gyülekezet vezetőit „preszbüterosznak”, véneknek nevezték. Ez annyit jelent, hogy idősebb. A vének kifejezés mellett az Újszövetség használja még a felvigyázó , vezető , és elöljáró kifejezéseket is. Gyökössy Endre (minduntalan vissza térek hozzá) a következőket írja az első gyülekezetek vezetőiről:
„A gyülekezetek vezetői a presbiterek, vének voltak, mint az ősi zsinagógákban. Aki a presbiterek közül a legkarizmatikusabb volt, aki a legtöbb, leghatalmasabb lelki ajándékot kapta Istentől, az a gyülekezet vezetője lett, ezeket nevezték episkoposoknak, később püspököknek. „Primus inter pares” ők elsők voltak az egyenlők között. Ez nem jelentett rangot, hanem több felelősséget, esetleg hamarabbi mártírhalált.”,
Az Újszövetségben azt látjuk, hogy a gyülekezetek első pillanatától kezdve szervezettek voltak. A második század végére a keresztény gyülekezetekben kétféle vezetési rend alakult ki. Ma is megtalálható ennek a két vezetési rendnek valamilyen formája a gyülekezetekben. A filippibeli gyülekezetekben a presbiterek kollektív alapon kormányoztak. Mellettük szolgáltak a fiatalabbak, akiket diakónusoknak neveztek. A diakónus szó magyar fordítása annyit tesz, hogy mellette fut. Tehát a fiatal az idősebb mellett szolgálta az Urat. Az antiokhiai gyülekezet vezetője Kr.u.150-200 körül Ignacius volt, aki János apostol közvetlen tanítványa. Ignacius nagyon művelt, több nyelven beszélő ember volt. Őt nevezték először azon a területen „episkoposnak”, püspöknek. Ő a presbiterekkel együtt irányította a gyülekezetet, de a többiek elfogadták az Istentől kapott nagy tekintélyét, és ezért ő lett a vezető. Ebben a gyülekezetben is voltak diakónusok.
  Vezetők és a hatalom
Minden vezetőnek hatalom van a kezében, ezért nagy a felelőssége. Nem csak azokra lehet veszélyes a hatalom, akik fölött gyakorolják, hanem azokra nézve is, akiknek a kezében van. Az ember az Istennel szembeni engedetlensége által idegen hatalmat engedett maga fölé, így két hatalom működik a világban. A hatalom romlott formája a sátáni elnyomó hatalom, míg a másik oldalon Isten hatalma működik, ami sokkal hatalmasabb. Néhány  vezetőnél megfigyelhetőek a romlott hatalom kóros tünetei.  A büszkeség elhiteti, hogy másoknál jobbak, okosabbak és jelentősebbek vagyunk. Ha megvetjük az embertársainkat, akkor annak az lesz a vége, hogy Istent is megvetjük.  Az arrogancia akkor fedezhető fel, ha a vezető nem fogadja el hogy ellenőrizzék. Semmilyen ellentétes látást nem tűr meg.  Az önérdek vírusa ha megtámadja a vezetőket, a saját céljaikra akarják felhasználni a hatalmukat, pozíciójukat.  Az olyan vezető válik érzéketlenné, amikor elfelejtkezik azokról az emberekről, akikkel együtt dolgozik, mert neki csak az a lényeg, hogy minél hamarabb el kell érni a célt.

Amikor a vezető bizonytalannak látja a pozícióját, sokszor olyan eszközökhöz nyúl, amelyek nem tiszták, ilyen az elnyomás. Az egyházban sokszor megfigyelhető, hogy közösségi vagy érzelmi nyomást alkalmaznak. Mások jó hírét rágalmakkal lehet tönkretenni, vagy egy istentiszteleten nem az Ige van a középpontban, hanem korteskedés.  A zsarnokság a hatalommal való visszaélés legsúlyosabb formája. A zsarnok vezetőt, sem az emberek nem érdeklik, sem a döntéseinek a következménye.
Mindezek ellen a világban úgy védekeznek, hogy szabályokkal a hatalmat megosztják több csoport között és ellenőrzési lehetőséget biztosítanak, így egyensúlyt próbálnak teremteni. Mindez hoz is némi eredményt, de a színfalak mögött örökös hatalmi harcok, ellentétek vannak a vezetők között. 
A másik módja a hatalom kordában tartásának, hogy bizonyos idő után leváltják a vezetőket. Ezzel próbálják kiküszöbölni, hogy túléljék a hasznosságukat.
Jézus a kereszten megadja magát minden hatalmasságnak. Hagyja, hogy a vallásos hatalom foglyul ejtse, azután jön a politikai és katonai hatalom is. A keresztre-feszítés után pedig a ruháját kockajátékkal sorsolják ki. Jézus a sátánnak is megadja magát egy rövid időre, hogy teljes győzelmet tudjon aratni: „De ez a ti órátok a sötétség hatalmának ideje”
Jézus a halálával teljesen alárendelte magát az Atya akaratának és megváltotta az emberiséget a bűneiből. A bűn gyökere az Isten elleni lázadás, a hatalom utáni önző vágy. Jézus halálával a hatalmat is megváltotta.  Az a hatalom, ami az emberben a függetlenséget és a lázadást munkálta, Jézus Krisztusban, az Ember Fiában az engedelmesség által legyőzetett a kereszten:  megváltott hatalom az, ami nem rontja meg a vezetőt, és nem teszi tönkre a vezetetteket, mert ez a hatalom Istent dicsőíti! Jézus mondja a tanítványainak és nekünk is: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön”.
Ez a Krisztusi hatalom az, aminek uralkodnia kell az egyházban, ami Isten felé fordítja a fizikai és szellemi világot. A romlott világi hatalommal szemben a megváltott hatalom tehát nem tesz rabszolgává, nem fenyeget, hanem szolgál.
Folytatás holnap…

Forrás: Durkó István: Vezetés és kommunikáció az egyházban 

Önismeret

Optimista, pozitív, önálló, magabiztos, irányitója saját sorsának – pár szóban így jellemezhető egy felelősségtudattal rendelkező egyén a pszichológusok szerint.
Dühös, boldogtalan, pesszimista, negatív, elveszettnek érzi magát – ez pedig egy felelősséget nem vállaló személy rövid jellemrajza.

Születésünk pillanatától be vagyunk „programozva”: vágyjuk azt gondolni, hogy nem mi magunk, hanem valaki vagy valami más felel sorsunkért, életünk irányitásáért. Ha „szerencsések” vagyunk, gyerekként a szüleink felelősséget vállaltak értünk, gondoskodtak rólunk, elláttak élelemmel, iskoláztattak, figyeltek ránk. Nem csak a fizikai, de a lelki fejlődésünkre is nagy hangsúlyt fektettek. Dicsértek, elismertek, tanitattak, biztattak, motiváltak. Igy ültették el bennünk az önbizalom magvait, melynek gyümölcseként később megtanulunk (önmagunkban is) hinni. Természetes, hogy gyerekként a szüleink gondoskodnak rólunk, a probléma akkor van, amikor egy ember azzal a várakozással nő fel, hogy egész élete során valaki más felel majd érte. Ugye, ismerős? „Jó leszel fiam te ennek, meg annak.” Döntenek helyettünk, felettünk. Amikor az egyén nem ismeri fel, hogy a felelősség, mellyel önmagának tartozik, nem ruházható át másra.

Ám 18 éves korunktól hivatalosan is mi magunk felelünk sorsunkért. Akár önállóságra neveltek a szüleink, akár nem, bárkik is vagyunk és bármivé is válunk, saját életünk csak és kizárólag rajtunk múlik. Valaki azt mondta egyszer: az életünk választások sorozata. (A tegnap idézett Gyökössy professzor úrnak van a híres „vonatos” története erről.)

"Azonban a felelősségvállalás nem a 18.születésnapi ajándék, és nem jön automatikusan. Elsajátitása hosszú folyamat."- mondja Sándor Lea.

Az egyik legnehezebb feladat a világon elfogadni és vállalni a felelősséget (el)hivatásunk irányitásáért. Éppen ezért a legtőbb ember meg sem próbálkozik vele. Pedig a felelősségvállalás tanulható képesség.

Sok ember szeretne gazdag, sikeres, eredményes lenni. Szeretne jobb életet, szebb házat, több szabadidőt, hatalmas utazásokat megélni, nyelveket beszélni. Mindezt a legtöbb ember mégsem tudja megvalósitani, mert nem vállal felelősséget az életéért. Csak sodródik mint egy kormány nélküli hajó. Nem ura saját életének, ezzel a körülmények áldozatává válik. 
Gondoljunk csak bele, ha önmagunkért sem tud valaki felelősséget vállalni, akkor hogy lesz képes egy párkapcsolatért, egy családért, egy gyerekért, vagy éppen egy gyülekezetért.

Aki változást szeretne az életében, annak a legfontosabb azt elfogadni, hogy bármi történik vele, bármilyen körülmények veszik körül, bármit tapasztal vagy él meg a saját életében, azért ő maga is felelős. Nem a szülei, nem a barátai, nem a házastársa, nem is a környezete vagy a politikai helyzet – kizárólag csak ő maga tud tenni a változásáért. A személyes felelősségvállalás lehetővé teszi, hogy tudatosan irányitsuk gondolatainkat, érzelmi állapotunkat és tetteinket. Nem mondom, hogy ez könnyű teher lenne. De elbírjuk, hisz soha nem rak ránk Urunk nagyobb terhet, mint amit képesek lennénk vinni!

A kiemelkedő, sikeres emberek mindenért, ami velük történik,az Urat dícsérik és soha nem hibáztatják akkor, ha éppen botlanak. Éppen ezért nagy az önbizalmuk. Tudják, hogy az Isten mindig átvezeti őket szorult helyzeteikben is.

A sikertelen emberek eredményeiket maguknak tulajdonitják, de a nehézségeket, a problémákat a „balszerencsével”, a körülményekkel vagy olyan tényezőkkel magyarázzák, amelyek az irányitásukon, a hatáskörükön kivül vannak. Meggyőződésük, hogy külső erők, vagyis a körülmények hatalmában vannak.

A nagy felelősségtudattal rendelkező személyek általában optimisták, pozitivak, önállóak, magabiztosak, céltudatosak, lelkileg egészségesek, szabadnak érzik magukat (éppen azért, mert van szabadítójuk!) és egyben képesek saját életvezetésük irányitására. 
A felelősségvállalást elutasitó személyek általaban dühösek, elveszettnek érzik magukat, bizonytalanok, boldogtalanok, szoronganak, céltalanok és lelkileg labilisak.

Ezen képessegek fejlesztéséhez a legfontosabb feladat, hogy tudjunk szembenézni önmagunkkal, a hibáinkkal. Fogadjuk el, hogy vannak gyengeségeink és legyünk tisztában azzal, hogy meg tudjuk változtatni ezeket. Hibázhatunk, tévedhetünk - a hibák épp azért vannak, hogy kijavithassuk őket, tanulhassunk belőlük, és ne kövessük el újra. Rilke versében, a fehér elefánttal való minduntalan körforgásban érthető ez meg a legplasztikusabban.

Érdemes elkérnünk (itt válik nagyon hangsúlyossá imaéletünk) világos célokat, tisztázni magunkban Istennel, hogy hova szeretnénk eljutni, Ő hová akar bennünket elvezetni, és a cél érdekében mi mit vagyunk hajlandóak megtenni. (Mit vagyunk hajlandóak az Úrnak átadni, endedni, hogy a Szentlélek kimunkáljon bennünk a cél eléréséhez szükséges kompetenciákat)
Keressük azon emberek társaságát, akik képesek saját életükért, küldetésükért felelősséget vállalni!

Hitünk meghatározza beállitottságunkat, viselkedésünket és ezek fogják meghatározni sikereinket vagy kudarcainkat, vagyis az egész életünket.

Folytatás holnap…

 

A következő néhány napban  a jó vezető ismérveivel szeretnék foglalkozni, természetesen nem tetszelegve valamiféle tévedhetetlen "igazmondó" szerepében, ezért mindig támaszkodom nagy elődeink általi szakirodalomra. (Az első témakörnél rögtön Gyökössy professzor úr írására.)

- A kiégés veszélye és a vezető prevenciós lehetőségei

      - Személyes és vezetői önismeret és ezek egymásra hatása

- Szolgálat és hatalom a vezetésben

- Vezetői munkakör és a család

      - Szeretet és konfrontáció a vezetői szerepmegvalósítás során

      - Vezetői típusok és stílusok és ezek változtatási lehetőségei

      - Időgazdálkodás

         - Pénzhez fűződő személyes viszony, vezetői stratégia és ezek egymásra hatása

  - A vezetői tévedhetetlenség és racionalitás

"Akarsz-e meggyógyulni?

Micsoda kérdés! Hát van beteg a világon, aki nem akar meggyógyulni?

Van! Nem is kevés!

Sok jel arra mutat, hogy az a beteg is többé-kevésbé ezek közé

tartozott, akiről János evangélista ír evangéliumában:

Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy medence, amelyet héberül

Bethesdának neveznek. Ennek öt oszlopcsarnoka van. A betegek, vakok,

sánták, sorvadásosak tömege feküdt ezekben (és várták a víz

megmozdulását. Mert az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és

felkavarta a vizet: aki elsőnek lépett bele a víz felkavarása után,

egészséges lett, bármilyen betegségben is szenvedett).

Volt ott egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett betegségében.

Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen

hosszú ideje, megkérdezte tőle: "Akarsz-e meggyógyulní?"

A beteg így válaszolt neki: "Uram, nincs emberem, hogy amint

felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg én megyek, más lép be

előttem."

Jézus azt mondta neki: "Kelj fel, vedd az ágyadat és járj"

És azonnal egészséges lett ez az ember, felvette az ágyát, és járt.

Aznap pedig szombat volt. A zsidók ekkor így szóltak a meggyógyított

emberhez: "Szombat van, nem szabad felvenned az ágyadat."

Ő így válaszolt nekik: "Aki meggyógyított, az mondta nekem: Vedd az

ágyadat, és járj!"

Megkérdezték tőle: "Ki az az ember, aki azt mondta neked: Vedd fel és

járj!?"

De a meggyógyított ember nem tudta, hogy ki az, mert Jézus

félrehúzódott az ott tartózkodó sokaság miatt. Ezek után találkozott

vele Jézus a templomban, és ezt mondta neki: "Íme, meggyógyultál,

többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjék veled."

Elment ez az ember, és megmondta a zsidóknak, hogy Jézus az, aki

meggyógyította.

Ez a férfi már harmincnyolc éve beteg, s ebből jó néhány évet a

jeruzsálemi "Dagály-fürdő" oszlopos csarnokában töltött, a Bethesda

tavánál, valami hordágy-félén heverve. Lehet, hogy eleinte várta a

"vizek mozdulását": gyógyulását, de évek múltán már ő is olyan

megszokott reménytelenséggel heverhetett ott, mint hever ma is szerte

a világon számtalan beteg az elfekvő kórházak sűrű levegőjű és sűrű

ágyas termeiben. Ekkor megáll valaki mellette. Nem valamely

betegtársa, hogy siránkozva magáról beszéljen, hanem egy ismeretlen

valaki. Ez az ismeretlen ránéz, majd megszólítja:

- Akarsz-e meggyógyulni ?

Jézus Krisztus szólítja meg ezzel a kérdéssel! Szónoki kérdés ez?

Ismételten fel kell vetnünk: el lehet azt képzelni, hogy valaki

harmincnyolc éve beteg, és már nem is akarna meggyógyulni?

Igen, nagyon is el lehet képzelni. Éppen azért, mert már harmincnyolc

éve beteg. És betegségét úgy megszokta, mint púpos ember a púpját,

kopasz ember a kopaszságát. A betegséget is meg lehet szokni. Mindent

meg lehet szokni.

Valaki két évtizedet töltött börtönben. Amikor kiengedték, azt kérte:

engedjék vissza, már nem tud kint élni. Kinevették. Ő pedig betört egy

üzletbe, csak azért, hogy újra megszokott helyére, társaságába

kerülhessen.

Szenvedélyek, bűnök rabságát is meg lehet szokni. Lehet velük "békésen

együttélni". - Van egy madárfajta, ameIyik a krokodilus hátán él,

teljes szimbiózisban azaz, együttélésben a krokodilussal. Egy különös

halfajta pedig a cápára tapad rá, és azzal él együtt. Már nem is tudna

nélküle élni. Be sokan élünk a magunk krokodilusával és cápájával

békés együttélésben! Évek, évtizedek óta együtt egy titkos

szenvedéllyel, rejtett bűnnel, és eszünkbe sem jut, hogy

meggyógyuljunk, hogy ki is gyógyulhatunk belőle. Már teljes és

komfortos ez az együttélés, testileg-lelkileg.

Egy vezetőállású embert gyakorta zaklatott hivatalában egy

lerongyolódott értelmiségi. Minden héten megpumpolta, mondván: - Nincs

munkám! Vagy ezzel: - Éhen halok! A főtisztviselőnek megesett a szíve

rajta, és munkát, mégpedig irodai munkát kerített neki. De miután

felajánlotta, hol és mikor foglalhatja el állását - az ott sem

jelentkezett és ő se látta soha többé. Az az ember már teljes és békés

szimbiózisban élt lustaságával, munkátlanságával.

Tibolddarócon valamikor, nem is olyan nagyon régen még barlangokban is

laktak emberek. Végül is a kormány intézkedett és egy ház-sort épített

a barlanglakóknak. Nagy ünnepély keretében költöztették át őket. Rövid

idő leforgása alatt igen sokan visszaköltöztek régi barlanglakásukba,

az új házakat meg kiadták bérbe, mert szimbiózisban éltek már a

barlanggal: a nyirkossággal, penésszel, sötétséggel.

De gondolhatunk a gazdag ifjúra is, aki úgy hozzánőtt a vagyonához,

hogy nem akart meggyógyulni - mert a pénzzel is lehet szimbiózisban

élni.

Tehát egyáltalában nem olyan felesleges kérdése ez Jézusnak:

- Akarsz-e meggyógyulní? Akarsz-e valóban kigyógyulni abból, amivel

vagy akivel szimbiózisban élsz? (Mint például a gadarénus a maga

kétezer disznóra való démonával.) Akarsz-e valóban meggyógyulni

beteges vagy túltengő képzeletvilágodból? Félelmeidből,

szorongásaidból, aggodalmaskodásodból? Elfojtott indulataidból?

Agyonlapító magányodból? Belső ürességedből, a halál félelméből? Te

tudod: mivel, kivel élsz békés - talán nem is olyan békés! -

együttélésben. Rettenetes "édes-kettesben", úgy, hogy közben egyre

fogy életerőd, morzsolódik idegrendszered.

De akarsz-e meggyógyulni? Nem szónoki kérdés ez. Gondolj csak arra,

amire nem szívesen gondolsz, de mégis minden gondolatod odamutat.

Amire nem gondolnod - most szinte lehetetlen... Akarsz-e meggyógyulni

belőle? Valóban meggyógyulni!

- Nos: AKARSz-E?

"Az a baj, hogy szeretnék, de nem tudok. Én már nem tudok akarni. Nem

is tudom, mit és hogyan kellene akarnom..."

Egyszóval: az akarattal van baj.

Lehet, hogy eleve azzal volt bajod, és akarathiányodból származott

eddig is minden egyéb nyomorúságod. Gondolj csak a bethesdai betegre!

Három okunk is van feltételeznünk róla: minden bajának alap-oka az ő

akarathiánya volt.

Először is gondoljunk a történet végére, ahol Jézus figyelmezteti:

"Többé ne vétkezzél! " Arra lehet következtetnünk, hogy vétke és

akaratgyengesége között kapcsolat állott fenn.

Másodszor: akarathiányára következtethetünk abból is, hogy

tehetetlenül, szinte lelkileg is bénán fekszik ott, talán hosszú évek

óta. Egyszerűen csak ott van. Nem tud dönteni, még szóval sem, hiszen

Jézus kérdésére: "Akarsz-e meggyógyulni?" - tulajdonképpen nem is

válaszol. Amit mond, az mai szóval: mellébeszélés, siránkozás.

Harmadszor: a bethesdai beteg akarathiányára mutat az az egyszerű tény

is, hogy önmaga sorsáért mást okol. Jellemző ez a mondata: Más lép be

előttem. Az elnyomott, a kisebbrendűségbe, a magányba csúszott ember

védekezése ez.

Íme, milyen következményekkel jár az akarat hiánya: Lelkileg bénult

lesz. Mindezért - mást okol A történettel, de a magunk életével

kapcsolatban is két kérdés vetődik fel:

1. Szüksége van-e az Úrnak akaratunkra?

2. Nem arra tanít-e más helyen az Ige, hogy mondjunk le saját

akaratunkról? (Legyen meg a Te akaratod...)

 

Az első kérdésre egy NEMmel és egy IGENnel kell válaszolnunk: - NEM,

nincs szüksége az Úrnak akaratunkra, anélkül is meg tud gyógyítani!

IGEN, "szüksége van" rá mégis, mert az embernek van szüksége arra,

hogy ne legyen akaratnélküli báb! És Jézus szereti az embert.

Emlékezzünk csak a kananeus asszony történetére, miként becsüli meg

ott is Jézus az asszony kitartó akaratát:

"Asszony, legyen a te akaratod szerint!" (Mt 15,28)

Szükségünk van egészséges akaratra, hogy egybe tudjuk azt hangolni

Isten akaratával. Csak az tudja az alaphangra hangolni hangszerét,

akinek van hangszere! Akinek nincs, vagy beteg az akarata, az nem

tudja Isten akaratára hangolni azt. Milyen szépségesen szépen kiderül

ez a Jézus-i szavakból: "Én nem a magam akaratát keresem, hanem Annak

akaratát, Aki elküldött engem - az Atyáét." (Jn 5,30)

Ez nem azt jelenti, hogy Jézusnak nincs akarata, vagy beteg az

akarata, hanem azt, hogy teljesen ráhangolódik az Atyára, akaratával

Isten akaratát keresi."

Folytatás holnap...

 

Hirdesd az igét!

Hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással. Mert lesz idő, amikor az egészséges tanítást nem viselik el, hanem saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük. (2Tim 4:2-3)

  Prédikáció után egy faluból vasvillával kísérték ki "azemberek" az igehirdetőt. Mikor elvált "azemberektől", azt mondta nekik:
– Na, nem baj, hogy kikísértetek, az a fontos, hogy a mag el van vetve és ki fog kelni, ha 25 év múlva is.

E rövid történetnek van néhány tanulsága, mely szorosan kapcsolódik a mai Igéhez:

1.     Isten szolgái Isten üzenetét kell hirdessék, nem pedig azt, amit az emberek hallani szeretnének. Ha valaki igehirdető, akkor se embereknek akarjon tetszelegni, hanem az elkért és megkapott üzenetet Isten iránti hűséggel adja tovább! Bármi lesz is a következménye!

2.     Ha rendszeresen hallgatjuk az Igét, akkor tudhatjuk, hogy előfordul az, hogy kemény az Ige, ilyenkor ne az igehirdetőre haragudjunk, hanem nézzünk csak önmagunkba és engedjük, hogy az Úr formáljon bennünket! Ha fáj, akkor is gyógyulásunkra lesz az hosszabb távon.

3.     Ha kemény a szívünk, kemény az Ige is számunkra és lepattan rólunk. Nyissuk hát meg szívünket az Úr előtt és ne keményítsük meg az Úr szava előtt, hiszen nekünk szól az, a javunkra van, az örök élet felé terelget minket!

„ Ne bámulni és kritizálni menjünk a Biblia királyi palotájába, hanem menjünk, hogy megtaláljuk a Királyt, és nyerjünk kegyelmet tőle.” (Ravasz László)

 Uram! Köszönöm, hogy Igéden keresztül szólsz hozzám. Köszönöm, hogy kiváló igehirdetőt adtál nekünk. Kérlek, szólj akkor is, ha nehéz hallanom, mert tudom, ilyenkor is kegyelem az, hogy el akarsz érni. Kérlek, munkálkodj bennem naponként!

Ámen

 

Tanítványság

„Amiket hallottunk és tudunk, mert őseink elbeszélték nekünk, nem titkoljuk el fiaink elől, elbeszéljük a jövő nemzedéknek: az Úr dicső tetteit és erejét, csodáit, amelyeket véghezvitt. Intelmeket írt Jákób elé, tanítást adott Izraelnek, és megparancsolta őseiknek, hogy adják azokat tovább utódaiknak. Tudja meg ezt a jövő nemzedék, a születendő fiak, és ha felnőnek, beszéljék el fiaiknak, hogy Istenbe vessék bizalmukat; ne felejtsék el Isten nagy tetteit, és tartsák meg parancsolatait.” /Zsolt 78,3-7/

Igeversünk a tanulás folyamatát hozza elénk. Amikor egy gyermek jövőjéről beszélünk, hogy vajon mi lesz belőle, mivel fog foglalkozni, mire lesz tehetsége, akkor azt mondják a hozzáértők, hogy mindez két fontos dologtól függ: egyrészt a génektől, hogy mit öröklünk a szülőktől, felmenőktől. Másrészt pedig függ az úgynevezett szocializációs körülményeinktől, hogy mit tanulunk meg, mire tanítanak meg, milyen családba érkezünk, milyen iskolába járunk, milyen emberek között nevelkedünk. 

Nem lehet eléggé hangsúlyozni ebben a folyamatban a család szerepét. Hogy otthon mit tartunk fontosnak megtanítani gyermekünkkel; hogy csak leültetjük-e a gyermeket a televízió, a számítógép elé, azokra bízva a nevelés folyamatát, vagy időt szánunk rá, hogy meséljünk, tanítsunk a gyermeknek családról, ősökről, szokásokról, hagyományokról. Olyan láncolat ez, az ősöknek, az ősöktől örökölt tudásnak láncolata, mely kizárólag rajtunk múlik, hogy életben tartjuk vagy megszakítjuk. Hány ősi mesterség, alapvető tudás veszett már így el, csak ezért, mert már nem volt, aki szükségét érezte volna, hogy megtanulja, vagy mert nem volt már olyan, aki szükségét érezte volna, hogy továbbadja.

„A Biblia azt mondja, a hit is egy ilyen ismeret, amely az ősök láncolatában, nemzedékről nemzedékre öröklődhet tovább.Amiket hallottunk és tudunk, mert őseink elbeszélték nekünk… nem titkoljuk el fiaink elől, elbeszéljük a jövő nemzedéknek… Sok mindent meg lehet tanítani és tanulni az iskolában, akár hittanórák, hit- és erkölcstan órák keretében, de az otthon látott, hallott példát, a szülők által fontosnak tartott és átadott ismereteket sem pótolni, sem helyettesíteni, sem felülértékelni nem lehet semmilyen intézményben. És hiába teszünk szert újabb és újabb ismeretekre, a könnyebb boldogulás érdekében, vannak olyan évezredes múlttal bíró tudások, ismeretek, melyek sokkalta inkább szükségesek testi-lelki egészségünkhöz, mint bármely gyakorlati tudás, vagy idegen nyelv, szakma elsajátítása…” /Gyallai Henrietta/

 Uram, annyi tudásra szert tettem már, mert kellett, mert szükségem volt rá, vagy mert mások úgy gondolták, ezt tudnom kell. Segíts, hogy a legfontosabb tudást, az istenfélelem ismeretét ne halványítsa el bennem semmi; hogy egy életen át tudjak törekedni akaratod tanulására. 

Ámen.

Forrás: https://listamester.hu/lmui/faces/misc/MailOpened.jsp?m=hp77e5jx01uuf194&e=3iw2g2rb9jf110

 

„Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?” /Róma 8, 31/   

 

 Gyerekek, fiatalok körében divat, hogy különböző könyveket minél tömörebben, zanzásítva ismerjenek meg, éppen csak a lényegi tartalmát, hogy minél kevesebbet kelljen olvasni. Ilyen letömörített formában egy könyv egészének szépségét megismerni nem lehet, de egy-egy jól kiemelt mondat a lényeget visszaadhatja.

Ha a Bibliáról, mint könyvről beszélünk, akkor az előttünk álló ige egy ilyen lényegi mondat. „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?”Magyarországi Református Egyházunk címerét, ha megnézzük, ezt az igét láthatjuk felírva (Károli-fordítás szerint: „Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?”. Egyházunk lényegét, történelmét, múltját, jelenét, jövőjét összegzi, és alapjaiban véve meghatározza ez a mondat.

Úgymond templomos, idős emberektől, bujkálást, háznál titokban tartott vallási összejövetelek, igei alkalmak valóságát megélt emberektől, többektől hallottam, hogy ezt az egyetlen igét szinte memoriterként mondogatták újra és újra börtönben, fogságban, pártirodában, éveken, évtizedeken keresztül: „ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?”

Ha valakinek teljesen idegen terület a Bibliának a világa, de szövegéből csak néhány igét szeretnénk a szívére helyezni konkrétan, akkor az egyik biztosan ez legyen.

Ha pedig az élet fontos fordulópontjainál azon tűnődünk, hogy szívünk jókívánságait miképpen tömörítsük bele egy mondatba, akkor hittel élő emberként ez az Ige mindenképpen egy biztos útravaló, hiszen magába sűrít oly sok mindent.

Hiszen hitvallásként mondhatjuk ennek a néhány szónak segítségével, hogy ha a gondviselés Istenének kezében tudjuk életünket, akkor békés és nyugodt szívvel vallhatjuk: nincs, ami ellenünkre lehetne, nincs, ami ártalmával bánthatna. Azt senki nem ígérheti, a Szentírás sem teszi, hogy földi utunkon ne kellene számos leselkedő veszéllyel szembenéznünk, vagy olykor ne érne utol bennünket ilyen-olyan baj. A hívő embernek is ugyanúgy meg kell járnia a sötét völgyeket, mint a napsugaras hegycsúcsokat, a próbákat elkerülnünk nem lehet, ahogy szép lelki énekünk fogalmazza:

„Az élet száz veszély, én lelkem mégse félj,
míg ő hord karjain, hű Mestered!
Elhagynak emberek, mit árt, ha Ő veled,
töröld le könnyedet, Jézus szeret!”

„Igen, ha biztos fundámentumra építjük életünket, és hitvallásként jegyezzük meg a szavakat: „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” -akkor bátor szívvel vallhatjuk: a minden kegyelemnek Istene vezetni fog minden körülmények között!”  /Gyallai Henrietta/

Uram, hiszem, hogy eljön az idő, amikor előtted minden térd meghajol és neved gyalázása helyett neved dicsérete tölti be a földet. Erősítsd, kérlek, hitemet, hogy a mában is így lássam életem körülményeit, embereket és próbákat, hogy az örökkévalóság mérlegére téve semmiségek a te szereteteddel szemben.

 Ámen.

Forrás: https://listamester.hu/lmui/faces/misc/MailOpened.jsp?m=n947a5vxq15uatv1&e=smw2c284rhyjuw

 

Presbiteri vezetésű-e a Magyarországi Református Egyház?

A kérdés megválaszolásához először vegyünk számba egy történeti kitekintést. Mi is egyáltalán a kybernetika? Mit takar a fogalom: teológia és az egyház viszonyának problematikájában, az egyházkormányzás, az egyházalkotmány, „a gyülekezetépítés tudománya”, rend és hitvallás egysége kontextusában? (Világi meghatározásban a kibernetika az információ-átadást, és annak rendszerét jelenti.)

   Magyarországon a sajátos történelmi folyamatok eredményeként más az egyházvezetés fogalmának már a használata is a közéletben és a közegyházban aszerint, hogy milyen politikai színezettel bír. Még ma is, több évvel, sőt évtizeddel a rendszerváltás után. Sokak szerint református egyházunk megújulásának mintegy záloga a „demokratikus” megújulás.

   Nos, egyházunkban nem a demokráciának, hanem sokkal inkább a theokráciának kell érvényesülnie.

 „Az egyház kormányzása csak az Ige (Isten kijelentett üzenete) és az egyház (mint a Krisztus teste) összefüggésében nyer értelmet. Az egyházkormányzás Isten Igéjén alapszik. Az egyház, mint bármely más társadalmi szerveződés, „nem lehet meg rend és vezetés nélkül”, de az egyház külső formájában is érvényesülnie kell Krisztus akaratának. A reformátori teológia alapfelismerése köszön itt vissza, miszerint az egyház hitvallása és rendje a legszorosabban összetartozik. Az egyház kormányzása nem szociális elveken, demokratikus igényeken, hanem az Isten Igéjének való engedelmességen alapul”.^1[1]

   Mekkora különbség a kettő között: kormányzás és igazgatás! Diakónusként megismerhettem a szociális ellátórendszer anomáliáit, világi analógiákat az egyházvezetésbe „bevinni” már csak emiatt is mellőzendőnek találom. Az igaz, hogy a rendszerváltást követően megnyíltak lehetőségeink a kultúra, az oktatás, társadalmi missziók, és persze a szeretetszolgálat területén is, de a világi struktúrák szolgai másolása több, mint vétek. Gyakorlati példák sora saját környezetünkben bizonyítja, hogy sokszor nem jó úton haladunk. Milyen az a presbiteri gyűlés, ahol személyeskedő hangvételben olyan testvérek is bátran mindenféléhez hozzászólnak, akik a testületben még tanácskozási joggal sem bírnak?

A törvényi hierarchiáról nem is kellene szót ejteni, ha legalább a presbiterek ismernék egyházunk törvényeit! (Nem születhetnének olyan döntések, melyek felettes szabályoknak nem felelnek meg.)

Elvárható-e ez? Mindenképpen. Ellenkező esetben a Presbitérium ülése lesilányul valamiféle „lakógyűléssé, vagy mondjuk közmeghallgatássá”, semmiképpen nem Istentisztelet-i jellegű lesz.

 „Ebből is látszik az, amit Ravasz így fogalmaz meg: „a kybernesis nem cél, hanem eszköz, de mint eszköz nélkülözhetetlen.” Az egyház kormányzása Krisztus akaratának érvényesítése – az egyház minden életmegnyilvánulásában (legyen az misszió, diakónia, tanítás vagy fegyelmezés). A kybernesis az az idegpálya, amely a központ akaratát az egyes szervekre átviszi. Kybernesis nélkül az egyház teste szélütött, béna. – Sőt, a rossz kybernesis az egyház életműködését akadályozza meg, és sokszor azért erőtelenedik meg az igehirdetés és veszti hitelét a pásztori munka, mert rossz az egyház kybernesise.[2]

A fegyelmezés az egyházi szolgálatnak az a szegmense, ami a kulcsok hatalmának gyakorlásával a bűnbocsánat hirdetését jelenti, és ezt a pásztoroknak a presbiterekkel együtt kell végezniük. Semmiképp sem a kirekesztés, netán megtorló módon történő büntetés a célja, sokkal inkább irányul arra, hogy a tévelygő a közösséghez visszataláljon; az Isten felénk sugárzott irgalma nyilvánvaló legyen.

Az egyetemes egyházon belüli hatalom és a hozzá kapcsolódó kompetenciák megítélése egyidős magával az egyházzal. A protestantizmus megjelenésével, különösen Kálvinnál, átalakult a tisztségek értelmezése, sőt, eredete is. A különböző tisztségek feladata az Ige szolgálata, a tisztségre való felhatalmazás Isten Igéjéből ered. A tisztségek betöltői emberek, de szolgálatuk Isten rendelésén alapul, akik ez által felelősségben és tekintélyben is részesülnek. Azonban: minden tisztesség, illetve dicsőség egyedül Jézus Krisztust illet meg, és a tisztségnek az autoritása is behatárolt, pontosan a megbízatás alapján. Kálvin négy tisztséget ismer: pásztorok, doktorok (tanítók), diakónusok, presbiterek egyházi tisztségét. Tévelygések, emberi gyarlóságok torzíthatják ugyan a tisztségekről alkotott képet (egyházban és világban), de érvényüket meg nem szűntethetik. Viszont kiemelt egyházkormányzói feladat marad (például a tanítás, fegyelmezés által), hogy eme tisztségek minél tisztábban, rendeltetésszerűbben kerüljenek megélésre és gyakorlásra.

Hogy mit jelent ez a gyakorlatban? Azt, hogy ne személyes ambícióinknak engedve (bevallom bennem is van jókora adagnyi…), netán világi megfontolások alapján, hanem az elhívás-megigazulás-megszentelődés hármas hívó szavára figyelve lépjünk szolgálatba. Az egyházi szolgálattal kapcsolatban további nélkülözhetetlen (szervezetvezetéssel, gazdálkodással, lelki tanácsadással, életmódvezetéssel, kompromisszumkészséggel stb. összefüggő) készségek és kompetenciák elvárása fogalmazódik meg különböző szintű egyházkormányzói tisztségek betöltése esetén. Ezeknek a képességeknek a megléte, kimunkálása szintén az Úr kegyelmi ajándéka.

„Ugyanakkor az elvárás, hogy a tisztségviselő személyes adottságai által naponta hitelesítse a tisztséget és ily módon tekintélyt kölcsönözzön neki, mérhetetlen lelki és mentális megterhelést jelent a hivatalt betöltő egyén számára. Vallás- és hivatásszociológiai megfigyelések bizonyítják, hogy ez az elvárás mindkét oldalon (gyülekezet és lelkész, egyházvezető és közegyház esetén) csalódások és a frusztráltság melegágya.”[3]

Nem kellene, hogy így legyen! – mondhatnánk, de aki érzett már hasonlót szolgálata során, az érti, miről is van szó. Nos, mégis azt mondom, kézenfekvő a megoldás: egyedül az egyház Urának kell megfelelnünk, emberi, főleg világi elvárásoknak, szabályoknak, kreált szervezeti struktúráknak, adminisztrációnak csak addig, amíg azok a cél, a hirdetett, megértett, befogadott Ige szempontjából szükségeltetnek.

Az egyház hivatalos képviselőinek (így a presbitereknek is), számolniuk kell azzal, hogy a közéletet, de a gyülekezetet is, nem az érdekli, hogy mi a tisztség legitimitásának az alapja (ez sajátosan teológiai kérdésfelvetés és a gyülekezet sincs sajnos ezen teológiai ismeretek birtokában), hanem, hogy mi a tartalma a megnyilatkozásoknak és kijelentéseknek?

„A tisztségviselő tekintélye azon áll vagy bukik, hogy mit mond, és ő maga hogyan viszonyul ahhoz, amit kijelent.   (…)

A tisztségviselő Jézus Krisztus gyülekezetének megbízatása alapján és szolgálatában szól, dönt és cselekszik. Minden egyházvezetési és -képviseleti tevékenység akkor számolhat relatív tisztelettel és megbecsültséggel, ha Isten Igéje iránt hű marad, a felelősséget az adott döntésekért felvállalja, és közben megvallja, hogy az egyház ügyének képviselete (reprezentálása) szintén az Isten kegyelmének reménységében bízik – s közben nem téveszti szem elől azt a lehetőséget, hogy az egyház szolgálatának és intézményrendszerének lehet pozitív megítélése a világban és a társadalomban, Isten nagyobb dicsőségére és az embertársak javára.”[4]

A világi, polgári demokráciák elve, hogy a hatalom a nép kezében van, és ezt átadja az általa választott parlamenti tagoknak. Ezt az egyházkormányzásra átültetni lehetetlen: egyrészt az egyházban minden hatalom nem a népé, nem a gyülekezeté, hanem Jézus Krisztusé, másrészt a presbiterek sem képviselők, hanem Krisztus választottjai, akik a külső és belső hívásra felelve állnak a teljes gyülekezet szolgálatában. Jézus pedig nem „ruházta át” hatalmát, csupán az ő hatalmának az érvényesítését bízta tanítványaira, a későbbi tisztségviselőkre (presbiterekre).

A presbiteri-zsinati rendszerben tehát a Krisztus-uralomnak kell érvényesülnie.

A krisztokrácia fogalmát a testületi kormányzás vonatkozásában is tisztáznunk kell. A tisztség iránti követelmény az, hogy a presbiterek, mint testületi tagok életvitelükkel és szolgálatukkal

keresztyének, Krisztus-követők legyenek. Ez tiszta sor, azonban sajnos ez az igény távol áll attól, amit megvalósulni látunk kormányzó testületeinkben. Itt természetesen nem csak a kevéssé alkalmazott paritást említhetjük, hisz önmagában ennek gyakorlása sem teszi krisztusivá, legfeljebb „demokratikussá” a vezetést.

Mélyebben tanulmányozva a Bibliát, és persze hitvallásunk útmutatásával elindulhatunk egy új egyházkormányzási mód felé:

Az Úr az „övéinek megtiltotta az uralkodást és ajánlotta mindenek fölött az alázatosságot. Mindenesetre van egy más, tiszta és korlátlan hatalom, amelyet jog szerint valónak is neveznek.

E hatalom szerint mindenek a mindenség Urának, Krisztusnak vannak alávetve […]

Ezt a hatalmat az Úr magának tartja fenn, és nem ruházza át senki másra. […]

Mert a kormányzást nem teszi másoknak vállára, hanem megtartja és gyakorolja hatalmát ma is, mindeneket igazgatván. […]

Egészen más a hivatali vagy szolgálati hatalom, amelyet az tart korlátok között, akié a teljes hatalom. Ez inkább hasonlít a szolgálathoz, mint az uralkodáshoz.” (II. Helvét Hitvallás 18. fej.)

Soli Deo Gloria!

 

 

Vízkereszt

Vízkereszt a „karácsonyi tizenketted” (12 napos ünnep) zárónapja. (Innen az ünnep angol neve:Twelfthday, Tizenkettedik nap”) A 354 napos holdév és a napév közt kereken 11 nap a különbség, s az évkezdéskor beiktatott pótnapok – a naptár más pontjain is találkozhatunk ilyenekkel – a különbséget voltak hivatottak eltüntetni Európa luniszoláris parasztnaptáraiban. A nép később e 12 nap („számos napok, csonka hét, regölő hét”) időjárásából jósolt az újév időjárására nézve.

Epiphania görög szó, azt jelenti: „megnyilvánulás”. A pogány görög kultuszokban az istenség megjelenését, és annak évenkénti megünneplését jelentette. Az őskeresztény egyház szinkretista hajlandóságából arra következtethetünk, hogy időpontja a pogány korban is az év elejére esett, a visszatérő napfényt köszöntő téli ünnepkör része volt.

Epiphania ünnepe először a III. században tűnt fel a keleti egyházban, mint Krisztus születése napja. Száz évvel később azonban Róma úgy látta jónak, hogy Krisztus születését a „Legyőzhetetlen Nap” (Sol Invictus) pogány ünnepével, a népszerű Mithras napisten születésnapjával (dec. 25.) egyeztesse, ezért Epiphania hamarosan új jelentést kapott. Nyugaton a háromkirályok imádásának, keleten pedig Krisztus Jordán folyóban való megkeresztelkedésének az ünnepe lett. Az utóbbi gondolatot később a római egyház is átvette, sőt hozzácsatolták Jézus első csodájáról (a víz borrá változtatásáról a kánai menyegzőn) való megemlékezést, azt tanítván, hogy e három evangéliumi esemény Jézus istenségének első „megnyilvánulásai”, epiphánéi. A Születés csodája vagy a kánai menyegzőé e tekintetben nem szorulnak külön magyarázatra. Jézus megkeresztelése viszont talán igen, mivel nem maga az esemény vagy Keresztelő Szent János szavai nyilvánítják ki Jézus istenségét keresztény felfogás szerint, hanem a Szentlélek megjelenése és az égi hang, mely „ezt mondja vala: Ez amaz én szerelmes fiam, a kiben én gyönyörködöm.” (Mt 3,11–17.)

Az epifánia görög szó, magyarul: megjelenés, feltűnés. A hagyomány ehhez a naphoz (január 6) kapcsolja a Jézus első nyilvános fellépését. A magyarok Vízkeresztnek mondták, akárcsak a görögök, mivel ezen a napon keresztelkedett meg Jézus a Jordánban (Márk 1, 9; Máté 3, 13–17). Egyes keresztyén csoportoknál az epifánia-ünnep szertartásához tartoznak a házszentelések is. Az epifánia-vasárnapokon Jézus messiási munkásságának az első szakaszára vonatkozó eseményeket szokás kiemelni.

„Én ugyan vízzel keresztellek titeket megtérésre, de a ki utánam jő, erősebb nálamnál, a kinek saruját hordozni sem vagyok méltó; ő Szent Lélekkel és tűzzel keresztel majd titeket. A kinek szóró lapát van az ő kezében, és megtisztítja az ő szérűjét; és az ő gabonáját csűrbe takarítja, a polyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel. Akkor eljöve Jézus Galileából a Jordán mellé Jánoshoz, hogy megkeresztelkedjék ő általa. János azonban visszatartja vala őt, mondván: Nékem kell általad megkeresztelkednem, és te jősz én hozzám?

Jézus pedig felelvén, monda néki: Engedj most, mert így illik nékünk minden igazságot betöltenünk. Ekkor engede néki. És Jézus megkeresztelkedvén, azonnal kijöve a vízből; és ímé az egek megnyilatkozának néki, és ő látá az Istennek Lelkét alájőni mintegy galambot és ő reá szállani. És ímé egy égi hang ezt mondja vala: Ez amaz én szerelmes fiam, a kiben én gyönyörködöm.” Biblia – Mát. 3,11–17

A vízkereszti szokások közül külföldi látogatók már a XV. században jellegzetes magyarországi jelenségnek nevezték a papság vízkereszt-napi alamizsnagyűjtését. Ezen a napon volt a házszentelés, és ilyenkor írták fel a három napkeleti király nevének kezdőbetűjét az ajtóra. A vízkereszt vigíliáján megszentelt vizet a katolikus falvakban háromkirályok vizének nevezték, és sokféle hiedelem fűződött hozzá: meghintették a ház ajtaja előtt a földet, hogy a gonosz elkerülje a házat, gyógyítottak vele, s a kútba is öntöttek e vízből.

A XVI. század óta dokumentált szokás a csillagozás és a csillagének éneklése. Egyes vidékeken a mai napig is járnak gyermekek a kirúgatható csillaggal háromkirályok képében köszönteni. A csillagéneket vagy a párbeszédes vízkereszti játékot néha leányok adják elő.

Kétségtelen, hogy a magyar vízkereszt éppen a keleti egyház liturgikus évkezdő hatását tükrözi. Már a Hartvik győri püspök számára írt Agenda pontificalis tartalmazza: ut mos est Graecorum, vagyis amint a keleti egyházban szokásos. Ezt a formát a rítusok kongregációja később eltiltotta, illetőleg jellegtelen szöveggel helyettesítette, amelyben már csak a Háromkirályokról van szó.

Az ünnepi vízszentelés egyébként a középkor utolsó századaiban a nyugati egyházban is elterjedt: A víz mellett ezen a napon szentelték régen a tömjént is. E kettős szentelésből fejlődött ki, de most már a Háromkirályok nevében az emberi hajlékok megszentelése és megfüstölése is vízkereszt nyolcadán. Némelyek szerint a tömjénezés is a görög egyház hatása. E szentelések formulái már a mi középkori szertartáskönyveinkben is előfordulnak.

(Forrás: https://jelesnapok.oszk.hu/prod/unnep/vizkereszt)

 

 

Nincs nagy titok

Nagyon szomorú aktualitása van az alábbi cikknek (amit változtatás nélkül vettem át a Parókia portálról): életének 69. évében megtért teremtő Urához Dr. Nagy István prodékán professzor úr. Nekünk, egykori hallgatóknak most már mindig egyszerűen Pista bácsi marad, aki egész lényével formálta a következő generáció mentalitását. 

"Diákjai azt mondják róla, hogy tőle kapják a legéletszerűbb gyakorlati útmutatásokat a gyülekezeti szolgálathoz. Óráin bepillantást enged a református egyház legnagyobb vitáiba, azokba, amelyekről nem szólnak a tankönyvek. A diplomatikus távolságtartás nem az ő világa, egész személyiségével jelen van a diákok között. Nagy István lelkipásztor, a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskola volt tanára szerint nincs nagy titok: a keresztyén pedagógus értéket képvisel, életvitele pedig normális. Ennyi lenne?

A Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetésének birtokosa szerényen szól elismeréséről, amelyet még augusztus huszadikán vehetett át a köztársasági elnök megbízásából, mégis álljon itt néhány fontosabb momentum Nagy István munkásságáról:1992-ben került a Nagykőrösi Tanítóképző Főiskolára, ahol intézetvezető főiskolai tanárként, majd 2012 tavaszáig dékánként dolgozott. Vezetése alatt a főiskolai kar nulláról építkezve teljesedett ki, a hallgatói létszám mintegy 600 főre növekedett. Az egykori nagykőrösi pártházból oktatási centrumot hozott létre, vezetésével felépült a leány- és fiúinternátus, valamint több létesítmény. Tíz könyve és mintegy ötven tanulmánya jelent meg az elmúlt évtizedben. Jelenleg a Károli egyetem hittudományi karán a gyakorlati teológiai tanszék vezetője.

Komolyan
A tanár úr azt mondja, hogy a mai napig is fiatalokkal foglalkozik a legszívesebben, annak ellenére, hogy ő maga már a nyugdíjas korosztályhoz tartozik. Gyülekezeti lelkészként is sokat törődött a fiatalokkal, a nyolcvanas években négyszáz fős ifjúsági gyülekezetet építettek munkatársaival Kiskunhalason. Talán erre a munkára figyeltek fel, amikor 92-ben elhívták a Nagykőrösi Tanítóképző Főiskolára.
– Akár az oktatásról beszélünk, akár más területről, bármit teszünk az életben, csak úgy érdemes csinálni, ha azt az ember komolyan veszi. Nem tettem semmi különöset, csak próbáltam komolyan venni, amit csinálok – mondja magától értetődő egyszerűséggel a lelkipásztor.

Üres pártházból virágzó iskola

A rendszerváltás hajnalán, 1990-ben indult el a főiskola Nagykőrösön, az akkori gyülekezeti lelkészek, Pintér Gyula és Fodor Ferenc munkájának köszönhetően. Ugyan Nagykőrösön már 1839 óta volt tanítóképző, de 1948-ban államosították, kilenc évvel később pedig végképp bezárták az iskolát, ami nagy szívfájdalma volt a helyieknek – meséli Nagy István a főiskola történetét, közben pedig cáfolja azokat az információkat, mely szerint ő is az újraalapítók között lenne.

– Amikor elindult a főiskola, még halasi lelkész voltam, Tóth Károly, majd Hegedűs Loránt püspökök hathatós támogatásával indult el a tanítóképzés. Azonban, ahogy az lenni szokott az újrainduló iskolákban, nem értettek szót egymással az ott dolgozók, ezért egy külsőst – engem – hívtak, hogy próbáljak rendet tenni. Egy üres pártházban indult el a munka: az Úristennek van humora, hogy az egykori MSZMP-székházat adta egy egyházi iskola székhelyéül. Húsz év alatt felépült a főiskola minden szépségével, bajával, gondjával, hibájával együtt.

Hét szakpár
A nagykőrösi tanítóképző 1993-tól a Károli egyetem karaként működik. Nagy István vezetésével építkeztek, felújítottak, bútoroztak, közben egyre több hallgató érkezett az iskolába. A kezdetekkor két szakpárt indítottak: tanító–hitoktató és tanító–kántor, majd hét szakpárra bővült az iskola kínálata. Az első évfolyam 32 diákkal indult, ma nagyjából 600 hallgató tanul a főiskolán. Az utóbbi években megcsappant a létszám, az okokról a következőket mondja az intézmény korábbi dékánja.
– Kevesebb a gyerek és gyengül az érdeklődés a tanítói szak iránt, mert nem fizetik meg. A bolognai rendszer megjelenése alapjaiban átvágta a korábbi oktatási rendszert. Hiába reménykedünk a Károlin, hogy egyszer majd több ezres egyetemmé fejlődünk, erre szerintem nincs lehetőség, mert nincs elég gyerek.

Talpon maradni
Nagy István szerint arra kell készülni, miként tud talpon maradni a református oktatás az egyre csökkenő hallgatói létszám mellett.
– Tudom, hogy nem mindenki ért egyet velem, azonban én nem látom optimistán a kialakult helyzetet. Ha jól tudom, még százezer gyerek sem született tavaly Magyarországon. Az újszülöttek negyven százaléka biztos, hogy roma. Mit gondol, hogy ebből a kevesebb mint százezer gyerekből hány jut el tizennyolc éves korában az egyetemre? Húszezer? Fel tudna venni az ELTE húszezer diákot? Igen. És akkor mi van a többi hatvan-valahány intézménnyel? Lehet, hogy nem ennyire durvák a számok, de szerintem valami hasonló helyzetre kell számítani éveken belül. Úgy vélem, az állam pontosan tudja, hogy radikális csökkenések várhatók. Nem kell, hogy bezárjanak egyetemeket, mert maguktól fognak elnéptelenedni, ezért a felsőoktatási intézmények rá lesznek kényszerülve, hogy bezárjanak. Ebben a környezetben kell az egyházi intézményeknek talpon maradni.

Hitéleti szakok
Hogyan lehet ezt megoldani, faggatom a tanár urat, de elhárítja a kérdést. Azután amikor azzal próbálok érvelni, hogy húsz éven át számos nehéz feladatot megoldott Nagykőrösön, mégis elárul néhány gondolatot.
– Romológiai tanszéket kell szervezni például a Károli egyetemen, mert a gyerekek negyven százaléka roma. Ez hatalmas tömeg, és mit fogunk csinálni 30 év múlva, ha nem képezünk olyan szakembereket, akik tudnak bánni velük? Az egyik kitörési pontot ebben látom. A másikat abban, hogy olyan képzéseket preferáljunk, erősítsünk, amire az egyháznak igazán szüksége van, vagyis a hitéleti szakokat. Az egyháznak elemi érdeke, hogy legyenek lelkészek, hitoktatók, diakónusok. Az egyházi vezetőség elméletileg ezt így is gondolja, azonban a finanszírozás dolgában és sok más egyéb kérdésben lennének még tennivalók. Olyan elkötelezett, egyházhoz kötődő szakemberek képzésére van szükség, akiket jó szívvel vállalunk. Ha durván akarom föltenni a kérdést: mi a csudának támogasson olyan képzéseket az egyház, amikből semmi haszna nincs? Pontosan tudom, hogy kell a társadalom számára is képezni szakembereket, de olyanokat, akik nem fordulnak el, ha elmennek egy templom előtt. Nagy kérdés a finanszírozás is, hiszen nem kell prófétának lenni ahhoz, hogy megmondjuk, az állam fokozatosan kivonul majd ebből. Az egyháztól pedig nem lehet elvárni, hogy egy fillért is adjon, ha nem azt az értékrendet képviseli az egyetem, amit elvár.

A kevesebb több lehetett volna
Nagyon tarka képet mutat a református oktatás – véli Nagy István.
–Erősen híjával vagyunk az értékeknek. Talán kár volt a táblacserés iskolákat ilyen nagy számban elindítani, mert ezekből – néhány kivétellel – soha sem lesz igazán egyházi iskola. Ehhez megfelelő minőségű és mennyiségű, elkötelezett református szakember kellene. A kevesebb talán több lehetett volna, de ez már mindegy, mert sok ilyen iskola elindult.

Hol vannak?
Nem hozták meg a várt eredményt a református iskolák – állítja a tanár úr és már sorolja is a kérdéseit.
– 1994 óta hány ezer diák érettségizett református gimnáziumokban? Hol a csodában vannak ezek a fiatalok? Mert hogy a gyülekezeteinkben nincsenek, az biztos. Azt nem várhatom, hogy száz százalékban ott legyenek, de az is árulkodó, hogy ennyire nem jönnek.

Normális
Nehéz pontokba szedni, hogy milyen egy jó keresztyén pedagógus – fejtegeti Nagy István.
– Egyszerűen szólva: normális ember, elkötelezett keresztyén. Nagyon nehéz ilyen tanárokat találni, és emiatt is küszködik, kínlódik az oktatás. A református oktatás minőségét abban is lehetne mérni, hogy mennyire épül be a fiatalok életébe a keresztyén értékrend, vagyis hogyan fognak a mindennapokban élni. Ezt mindenki észreveszi. Felnőtt egy generáció, amelyik egyházi iskolába járt, ma már középkorúak. A matekot, fizikát meg lehet tanulni állami iskolákban is, ehhez nem kell egyházi intézmény, csak az értékrend tesz valamit azzá.

Ajtók
Nagy István azt mondja, hogy nincs panasza a kőrösi diákokra. Leginkább a mindenfelől begyűrűző liberalizmus aggasztja, ami betört az iskolákba és gyülekezetekbe is.
– Ennek ellenére remélem, hogy megtaláljuk azokat az ajtókat, amelyeken bemehetünk, és eredményesen nézünk szembe a következő időszak kihívásaival. Remélem, hogy lesz holnap is, nemcsak tegnap.

Fekete Zsuzsa