Szolgálat és munka

A világi hivatások kapcsán elmondható hogy sem Luther, sem Kálvin esetében a hivatás nem csupán gazdasági fogalom, hanem azt is szolgálja, hogy a hétköznapi életben végzett munka során „megszentelődésünkben előrehaladjunk”. Lutherhez képest Kálvin már Isten szolgálatát az élethivatással azonosítja. „A napi munka becsületes és lelkiismeretes végzése igazi istentisztelet.” Ez pedig Kálvinnál a predesztináció tanításából következik szemben Lutherrel, aki megigazulástan összefüggéséből indul ki. Az ember tehát Istennel „együttmunkálkodik”, és az Ő gondviselésének ily módon megvalósítója is. Az így végzett munka a társadalom számára is hasznos, és a hívő ember megfelelő önfejlődését is jelenti egyben. Kálvin egyházszervezési gyakorlatát pedig az újkori demokráciák előzményének tekinthetjük, a hatalommegosztás elve kétségkívül Kálvin hatása nyomán vált a demokráciák egyik alapelvévé.

 „Kálvin szociáletikája”: Kálvin ugyan teológiájából vezette le szociáletikáját, de a megvalósíthatóság szempontjából az adott társadalmi viszonyokra is figyelt. Kálvin szerint a szociálpolitika alapja a keresztyéni méltányosság, a felebaráti szeretet. A gazdasági életben is mindent ezeknek a biblikus felebaráti elveknek kell alárendelni. Lehetséges például a kamatszedés, de annak mértékét a méltányosság jelöli ki. (Az igazán szegényektől nem lehet kamatot szedni!) A hitből való elkötelezett élet mindenekelőtt közösségi élet, amelyet a „látható egyház” szabályoz, kijelölve a társadalmi-gazdasági cselekvés határait, elkötelezvén a közösség tagjait a rászorultak megsegítésére. Kálvin az államot egy organikus közösségnek tekinti. Nem a hatalmi viszonyok fontosak, az állam feladata pedig a szociális gondoskodás. Ha azután a vezetők visszaélnek hatalmukkal, az egyes embernek csak passzív ellenálláshoz van joga. Kivételes helyzetben egy már létező csoport, intézmény lehet jogosult az ellenállásra. Hitbéli szempontból ekkor az isteni elhívást kell felismerni és érvényesíteni.

Isten gondviselése nem szorítja háttérbe az ember munkáját, sokkal inkább az alapját adja meg. Fazakas Sándor ennél még tovább megy: az emberi munka teológiai motivációját abban találja, hogy Isten munkálkodásából következik az embernek a munka iránti kötelessége. Ehhez kapcsolódik a megszentelődés, amely az Isten Igéje szerinti életvitelt lehetővé teszi.

Aki szabadon szolgál, dolgozik, az részt vesz a gondviselés munkájában. A munka tehát megbecsült tevékenység, hiszen Isten munkája a teremtésbeli illetve folyamatos gondviselésének a megnyilvánulása, ezt a munkát folytatja az ember élete során. Az ember részese Isten gondviselő munkájának, tehát önmagáról is köteles gondoskodni, amennyiben erre lehetősége van.

A munkának kettős jellege jelen van, hiszen a bűneset előtt a munka örömteli volt, utána Isten büntetése alá került, és az ember elidegenedett a munkájától. Krisztus kegyelme ettől szabadít meg.

A vasárnap megtartása a munka kezdőpontja. (Több európai országban a hét első napja a vasárnap.) A keresztyének a szombatot a vasárnappal, mint a feltámadás napjával cserélték fel.

A világi hivatásgyakorlást Luther nyomán Kálvin minőségileg felértékeli, ugyanakkor a munka nála teológiai tartalmat is hordoz, mint a „hit megélésének és megtartásának egy formája”. Kálvin értelmezésében a hivatás megválasztásával az ember Isten elhívására válaszol, mégpedig elsősorban a közösség szolgálatának szükségére, és nem az anyagi előnyökre nézve. A nemkívánatos munkát is vállalni kell, amíg a megfelelő hivatásgyakorlásra lehetőség nem nyílik.

A „Szentek Gyülekezetének” szüksége van a világi közösség politikai és gazdasági segítségére, attól nem zárkózhat el, ezért a hivatások végzése is ezt a célt szolgálja.

Napjainkban az egyensúly erősen elbillenni látszik: sokan a munkát pusztán pénzkereső tevékenységnek tekintik. A pályaválasztásnál is az a legfontosabb érv, hogy az adott képességekkel hol lehet a legtöbb pénzt keresni. Ez azonban visszahat az életpályára is, hiszen nem olyan foglalkozásokban munkálkodnak, amikben a legtehetségesebbek.

Isten hívása pedig erősen leszűkül, például a lelkészi, a diakónusi hivatásra. Az emberek nagy tömegei pedig egyáltalán nem érzik jól magukat abban a foglalkozásban, amit választottak magunknak.

Kálvin szerint először Isten akaratát kell keresnünk, hogy milyen szolgálatra hív minket, és aszerint kell választanunk hivatást. A mában a szülőknek is ügyelniük kell arra, hogy ne a saját szempontjaikat érvényesítsék és rossz tanácsadók legyenek, hanem a gyermekek lelki értelemben találják meg hivatásukat. Erre vonatkozik, hogy Kálvin idején milyen módon nyújtottak segítséget a szegényeknek ahhoz, hogy élethelyzetük megváltozzon. Eszerint pusztán az anyagi segítségnyújtás nem elegendő a szegényeknek. Az oktatáson keresztül és a hatóságok segítségével munkalehetőségeket kell teremteni, hogy az életkörülményeik megváltozzanak. Ennek jó példája Kálvin idejében az oktatási rendszer, és az, hogy az egyház aktívan részt vett a munkalehetőségek keresésében.

A hivatás nem szükségszerűen egy életre szóló, ennek megfelelően nem kell minden áron abban a hivatásban, társadalmi helyzetben maradnunk, amiben születtünk, de mindenkinek a gyülekezet, sőt a társadalom számára hasznos funkciókat kell betöltenie Isten hívása szerint.  

A munka akkor becsületes, ha a közösségnek is haszna származik belőle. Meg kell hallgatni azok panaszait, akik dolgoznak, de nincs megfelelő erejük arra, hogy változtassanak nem megfelelő munkakörülményeiken. Azok a vezetők, akik ezt nem teszik, felelőssé válnak a feszültségekből felszabaduló negatív társadalmi folyamatokért.

A magántulajdon Kálvin gondolkodásában az isteni szuverenitásból következik. A vagyonszerzést nem ítéli el, hanem olyan lehetőségnek tartja, amivel a szegényeken lehet segíteni. Mindemellett a munka és tőke kapcsolatából produktivitás származik és a munkamegosztásnak, a szolgálatok megosztásának szigorú szakértelmen kell alapulnia.

Bármit tesznek is a hívő emberek, Isten parancsolatainak engedelmeskedve kell cselekedniük. Ezért nem jár nekik díjazás. Isten azonban kegyelmesen gondoskodik szükségleteinkről, a fizetség éppen ezért az Ő atyai szeretetének a megnyilvánulása. Ez a munkáltató és a munkavállaló kapcsolatrendszert is sokkal magasabb szintre emeli, mint az a napjainkban általános szemlélet, hogy a munkabér pusztán a munkaerő piaci ára. A munkáltató, amikor bért fizet, csupán közvetítője felebarátja felé ennek az isteni akaratnak, amely gondoskodik munkása megélhetéséről. (Kálvin figyelme éppen ezért kiterjedt a városban élők különböző csoportjainak a fizetésére is, a genfi hatóságokat ezért több esetben is kérte különböző csoportok juttatásainak megfelelő rendezésére.)

Az üzleti kapcsolatok alapja, hogy Isten rendelése nyomán jutnak el a javak a társadalom egyes rétegeihez, biztosítván a gazdasági körforgást. Épp ezért a tisztességtelen üzleti magatartás nem csak emberi értelemben etikátlan, hanem szentségtörés is. A javak körforgásának alapja az, hogy mindenki a saját területén a képességeinek megfelelő szolgálatot végezze, Isten hívásának megfelelően.

Max Webert a szociológia alapítói közé sorolják. Egyik  tanulmánya, A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme széles körben elterjedt és beépült jó néhány országban a közgondolkodásba, így sokakat befolyásolt abban, hogy a protestantizmusnak a munka kérdésköréhez való viszonyát milyennek lássák.

Weber arra a következtetésre jut a puritanizmus illetve a kálvinizmus hivatásetikája vizsgálatában, hogy a kálvinisták hivatásos munkája arra szolgál, hogy ezzel Isten dicsőségét gyarapítsák. Ez pedig abból következik, hogy Isten olyan társadalmi tevékenységet vár el követőitől, ami a társadalmat az ő céljainak megfelelően alakítja át. A kegyelmi kiválasztás bizonyosságának elérésére szerinte a fáradhatatlan munkavégzés a legkiválóbb eszköz. A pietizmus korában kialakult aszketikus életvezetés vizsgálata során azt a következtetést vonja le, hogy a „református pietizmus a világi hivatást folytató életen belül kívánta biztosítani az üdvözülést, a pietista elvek gyakorlati hatása csupán az volt, hogy még pontosabb és szigorúbb lett a gyakorlati életvezetés aszketikus ellenőrzése és szilárdabb a hivatáserkölcs vallásos rögzítése.”

Weber álláspontjából következően a kapitalizmus intézményei olyan munkásokat kívántak, ami az előbbi életvezetést tette szükségessé. Később már az eszmény is háttérbe szorult, és pusztán a rendszer kényszereivel elérték a megfelelő fegyelmet.

Mai korunkban már nem is beszélhetünk az emberi viselkedésre ható protestáns munkaetikáról, hanem pusztán az intézmények kényszerei kondicionálják a viselkedést? A mai gazdaság, a kapitalizmus nagyon különbözik a múlt század eleitől, fejlődése során maga is átalakult. A protestáns munkaetika azonban továbbra is a gazdasági viselkedés használható szerkezete!

A puritanizmus Európában a XVII. században többek között Magyarországon volt erős. Mivel megmaradt a püspöki és patrónusi rendszer, ezért a gyülekezetek és a lelkészek függése erős maradt két irányban is. Ezért a mezővárosok és a puritán prédikátorok érdeke összekapcsolódott. A puritán mozgalom középpontja az észak-keleti országrész volt, ahol mindhárom hatalom (Habsburg, török, erdélyi fejedelem) hatóköre enyhébben jelentkezett. A hivatalos egyház már a 20-as évektől követte a puritán eszmék terjedését, és 1630-tól a lelkészeknek már fel kellett esküdniük a II. Helvét Hitvallásra és a Heidelbergi Kátéra. Ugyanakkor a küzdelmek azt is eredményezték, hogy néhány fontos puritán elgondolás, pl. a presbitériumok felállítása elterjedt.

Weber a protestáns etika dogmatikai háttereként a Westminsteri Hitvallás 4 cikkelyét használta, míg a magyar reformátusok alapirata a II. Helvét Hitvallás volt. A Weber által megfigyelt részterületekre a következő megállapítások érvényesek:

1.       Az ember maga nem képes az üdvözülésre.

2.       Az Úr az egyént örök életre vagy halálra választja el.

3.       Istennek ez a döntése titkos és kifürkészhetetlen.

Ezeken kívül Weber még kiemelte a Westminsteri Hitvallásból, ami szerint Isten a megváltottak cselekedeteit jóra irányítja, az istentelenek pedig nem kapják meg adományait. A puritánok hangsúlyt adtak a teológia gyakorlati életre vonatkozásának, és így a hit és a kegyesség átvitele a mindennapi életre feladattá vált. Az önfegyelem, önuralom gyakorlása pedig nem egyfajta önsanyargatás, hanem a mértékletes élet miatt szükséges. Az ilyen élet pedig a kiválasztottak jele.

Az egyik mai, modern felfogás szerint a munka értelmét kreatív jellege adja: az egyes individuum önmagát fejezi ki, és önmagát valósítja meg (gondolhatunk akár a Maslow-i piramisra). Azonban véleményem szerint a hit, remény és szeretetből következő keresztyén emberiesség és az emberi igazságosság kritériumai alapján nincs szükség „önmegvalósításra”, egyszerűen követnünk kell Isten „elhívó” akaratát. A szolgálatunkban tehát lehetséges a kegyelem megtapasztalása az Isten iránti engedelmességen keresztül. Mi, keresztyének mind valamilyen szolgálatra hívattunk el, és ennek része a világban végzett munka.

Ennek egy része jövedelmező, egy másik része nem. A munka fontos alkotóeleme annak, amit Istennek felajánlunk, hogy az ő hívására válaszoljunk nap, mint nap. Ilyen értelemben áldás, ha Isten Országa eljövetelén dolgozunk.

Munkánk során azonban nem felejthetjük el, hogy megváltásunk alapja Isten kegyelmének ajándéka. Semmilyen munka nem érdemesíthet minket erre a kegyelemre, hanem a kegyelemre adunk ezzel választ. Isten akarata a mi megszentelődésünk, és ennek cselekvése a hivatásunkon keresztül történik.

Soli Deo Gloria!

A mulasztás bűne

Minden iskolás gyermek számára a legérdekesebb kísérlet a fizika órákon az, amikor egy mágnes segítségével összegyűjtik a vasreszeléket. A fehér papírlap alá tett mágnespatkó hatására az addig összevissza szóródott vasreszelék egyszerre szabályos rendbe áll össze. A mágnes nem engedi, hogy a vasreszelék rendetlenül heverjen a papíron, hanem arra kényszeríti, hogy a mágneses erővonalak mentén egy bizonyos rendbe álljon be. A mágneses erő hatására rend lesz ott, ahol addig rendetlenség volt. A mágneses erő hiánya viszont rendetlenséget idéz elő ott, ahol addig rend uralkodott.

Nem nehéz megvonni a párhuzamot saját életünk és az említett fizikai kísérlet között. A vasreszelék nem más, mint életünk szétszórt, rendezetlen, összevissza dobált dolgai, amelyek között mi sokszor hiába próbálunk meg rendet teremteni. Megpróbáljuk, de még sem megy, valahogy semmi sem akar igazán a helyére kerülni, valahogy nem találjuk azt a rendet, ami szerint pedig rendezni kellene az életünket. A mágnes viszont, amely – illetve Aki – a kellő rendet meg tudja teremteni az életünkben, nem más, mint maga Isten. Isten szeretetének és gondviselésének erővonalai úgy tudják összerendezni életünk szétszórt dolgait, mint a mágneses erővonalak a vasreszeléket. Ha kérjük és engedjük, hogy Isten az Ő szeretetével és gondviselésével belenyúljon életünkbe, akkor addig szétszórt dolgaink egy csapásra úgy rendeződnek, ahogyan azt mindnyájan szeretnénk – és ami még fontosabb: ahogyan Isten szeretné. Arra bíztat ez az ige, hogy bízzuk rá magunkat Istenre, és meg fogjuk tapasztalni, hogy Ő irántunk való szeretetével és hűségével valóban rendet tud teremteni bennünk és körülöttünk. Csodálatos biztatás ez, hogy Isten rendbe szeretné hozni azt, ami számunkra reménytelen feladatnak látszik. Ezért nem szabad reménytelenül szemlélni életünk problémáit, nehézségeit, bűnök ütötte sebeit, mert Isten ereje sokkal nagyobb a bennünk és körülöttünk lévő bűn pusztításánál és erejénél. Jézus feltámadása, az Ő halált is legyőző ereje Isten szeretetének a legteljesebb bizonyítéka. És ha Istennek erre a mindennél erősebb szeretetére hagyatkozunk, akkor rend lesz az életünkben, mert a gonosz már nem győzhet felettünk. És az életünk nem szétszórt vas-reszelékhez fog hasonlítani, hanem Isten szeretetének erőtere által rendezett, áldott és örömteli lesz.(Prókai Árpád)

Csak a saját bűneink választanak el bennünket Istentől, a mások bűnei nem. Foglalkozzunk tehát inkább a saját bűneinkkel. A bűnt felismerni, bevallani és elhagyni, ez az igazi bűnbánat, és a megtérés valódi útja.

Hajlamosak vagyunk azonban csak az elkövetett bűnökkel foglalkozni: ha valami rosszat tettünk. De mi van a mulasztás bűnével – ha valami jót nem tettünk meg? Krisztus példázataiban gyakran találkozunk olyanokkal, akiket a mulasztás bűne miatt ér kárhoztatás. Legjobb példa erre bibliaóráinkon az utóbbi időben tanulmányozott Máté Evangéliuma: Az ember, akit kizavartak a menyegzőről, mert nem volt ünneplő ruhában (ld. Máté 22:12–13). Az öt szűz, aki nem mehetett be a menyegzőre, mert nem volt olaj a lámpásukban (ld. Máté 25:1–12). A szolga, akitől elvették talentumát, mert elásta ahelyett, hogy felhasználta volna (ld. Máté 25:25–28). Néhányan azt mondják, sőt prédikálják, hogy: „jobban foglalkoztat a mélyebb lelki élet.”

Nos, a mélyebb lelki élet éppen az, amit azzal töltünk, hogy másokkal jót teszünk! Sőt, ez alapján leszünk majd megítélve és kapjuk jutalmunkat. „A király… akkor szól a bal keze felől állókhoz is… éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom, jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel, beteg voltam, börtönben voltam, és nem látogattatok meg. Akkor ezek is így válaszolnak neki: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, jövevénynek vagy mezítelennek, betegen vagy börtönben, amikor nem szolgáltunk neked? Akkor így felel nekik: Bizony, mondom néktek, amikor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg.” (Máté 25:40–45). 

„Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak.” (Jakab 4:17)

Tehát ha lehetőségünk adódik jót tenni – tegyük is meg!

Urunk, látjuk, hogy nélküled szétszórt és rendezetlen az életünk. De köszönjük, hogy Te kész vagy belépni a mi szétszórtságunkba is, hogy rendet teremts benne. Köszönjük, hogy helyrehozod, amit a bűn megrontott. Köszönjük, hogy megbékéltetsz minket egymással, megszabadítasz a rabságból, és Te irányítod, Te rendezed össze, Te adsz értelmet életünknek. Vonj magadhoz minket erősen, hogy ki ne kerüljünk áldott vonzásodból. Ámen

Napi Ige és gondolat

2015. május 11. 

Élő víz 1.

 Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam meg! (Jn 4,15)

 Modern világunknak egyre inkább legdrágább természeti kincsévé lesz a szennyeződéstől mentes, tiszta víz. Egyre több pénzt kell fordítani arra, hogy az éltető víz minden emberhez eljusson. Ahol hiányzik a tiszta víz, ott hiányzik az élet lehetősége is.A tiszta víz és az élet szorosan összetartozó fogalmak. Ahogyan a vízre lehet szomjazni, úgy az életre is. Ma nemcsak a tiszta vízre szomjaznak egyre többen. Sok ember lelkét, szívét, egész emberi valóját gyötri a kínzó szomjúság az Élet után.Jézus tudja ezt, ezért szeretne velünk találkozni. Szeretne minket is megszólítani, ahogyan a samáriai asszonyt megszólította a Jákób kútjánál. S ahogyan a samáriai asszony életére megoldást adott, úgy szeretne a mi bűnös életünkre is megoldást mutatni, az Élet felé vezetni. Szeretne megszólítani igéjével és szeretne Életet adni. A samáriai asszony szemei akkor nyíltak meg, amikor Jézus addigi életének bűneiről beszélt. Jézus azt szeretné, hogy a vele való találkozáskor mi is végiggondoljuk egész addigi életünket, és rádöbbenjünk, hogy amit addig olyan természetesnek vettünk, az az Ő szemében nagyon is kérdéses. A samáriai asszonyhoz hasonlóan számunkra is akkor válik élő vízzé Jézus szava, amikor bűneinkre mutatva igazán szíven talál minket. Akkor lesz Életünk, ha addigi természetesnek vett életünk minden bűnét megvallva és megbánva oda tudunk állni az úrvacsorai asztalhoz, ha oda tudunk járulni a kegyelem helyéhez, ahol az Ő testében és vérében Jézus saját magát kínálja élő vízként nekünk. (Prókai Árpád)

A nap gondolata: Nem mindig jó lelkiismeret az, melyet könnyen meg lehet nyugtatni.

Imádság: Köszönöm Uram szavadat, mely egyedül oltja a lelkem szomjúságát. 

Ámen

Elhunyt Prof. Dr. Alfred Jäger

                Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és a sötétségben járunk,                                                          akkor hazudunk, és nem cselekezzük az igazságot. (1Jn 1,6)

Az írás világosan fogalmaz, a hazugsággal kapcsolatban. Ha valaki csak képmutatásból vallja magáról, hogy közössége van Istennel az hazudik, becsapja embertársait és saját magát. Ez a sötétség útja, ami semmivel sem visz közelebb Istenhez, mint azok a többi dolgok, amik ezen az úton találhatók. Ne csapd be magad, kérdezd meg magadtól: van személyes kapcsolatod Istennel, vagy csak beszélsz és képzelődsz róla? Vigyázz, ha csak beszéd és képzelgés az, amit Istennel kapcsolatban teszel, az hazugság és sötét dolog. Az igazság azonban az, hogy Isten azt szeretné, hogy megismerd őt és megvilágosodj. Jézus vére megtisztít. Sokan brutális képnek tartják ezt. Pedig ez nem brutálisabb a mi bűneink súlyánál. Azt is mondhatjuk, hogy a bűn véresen komoly dolog. Ha nem hal meg Krisztus érted a kereszten a bűn fog téged keresztre feszíteni. Pál apostol azt mondja: "Mert a bűn zsoldja a halál, Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban a mi Urunkban" (Róm 6,23). Hogyan tisztít meg tehát Krisztus vére? Úgy, hogy helyettünk megfizet mindenért, amivel bűneinkért tartoznánk Istennek, embertárainknak, bárkinek vagy bárminek. Csaltál, loptál, hazudtál...? Önös érdekeidet tartod szem előtt, nem szeretsz sem Istent sem embert magadon kívül esetleg nem szereted magad? Megköt a pénz utáni sóvárgás, a siker csillogása, a hatalom mámora, a kéjvágy vagy bármi ami függőséget okoz?  A sor folytatható lenne, és ezek mind-mind tetten érhető dolgok az ember életében. A bűn okozója, a Kísértő, eredményesen munkálkodik és még azt is elhiteti veled, hogy ezek a dolgok nem is olyan rosszak, sőt megengedhetőek vagy kifejezetten jók. A sötétségben, ahol nem látszanak a dolgok nehéz különbséget tenni jó és rossz között. A világosságban azonban minden dologra fény derül. Ámen

"Boldogok a békességre igyekezők, mert ők az Isten fiainak mondatnak" Máté 5.7.

Gondolatok vasárnapra - Lélek szerinti hit

Igeolvasás: Jn 3,1-8

Ha lepereg előtted életed filmej, ki a Rendező... ?

Egy keresztény számára a Rendező Jézus Krisztus. Ezt egyszerűen krisztocentrikusságnak lehet nevezni. Szerintem a Jézus Krisztus középpontba állítása annak tudomásulvétele, hogy az Ő kegyelme a világban határtalanul és nagyon sokrétűen árad ki. Ott vedd az áldást, ahol kapod, ahol Isten neked adja. Azt gondolom, hogy Isten áldásainak forrásait aligha tudjuk mi emberek bekeretezni és egyetlen felekezethez, módozathoz vagy helyhez kötni. Bezárhatjuk-e a Mindenható hatalmát a magunk elképzelte világba? Nem. Csak elfogadni tudjuk a létezését és keresni, hogy hol találjuk. Mit mond a Szentírás? „A szél fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod honnan jön és hová megy: így van mindenki, aki a Lélektől született” (Jn 3,8). A hit nem teológia, ezt saját tapasztalatból mondhatom. A teológián nem hinni tanulnak, hanem a kereszténységről, Istenről, egyházról annak viszonyairól, elméleti megközelítéseiről, kulturális vonatkozásairól, elmúlt és jelenkori eseményeiről, hatásokról és ellenhatásokról, az egyház helyzetéről, koncepciókról, ki mit mondott mikor és még nagyon-nagyon sok mindenről – mindehhez nem kell hit, vagy éppenséggel nem vezet el a hitre, maximum csak feltételezi az emberről, hogy hisz. A hitnek a forrása nem a teológia és nem a dogma, még csak nem is az egyház, sőt a Biblia sem, hanem Isten. Maga a Biblia mondja: a hit Isten ajándéka. Tőle lehet kérni, és hogy ezt miképpen adja nekünk ajándékba azt Ő határozza meg, nem mi. Ezért én teológiai megfontolásokból soha nem kételkednék senki személyes hitbeli meggyőződésében, mert nem tudom milyen kapcsolat van közte és Isten közt milyen állapotában volt épp akkor, amikor Isten hitet ajándékozott neki. Nem tudhatom, hiszen én is ember vagyok. Nem létezik szabványhit. Nyilván az egyház, aminek politikai és társadalmi befolyása volt, hozzászokott ahhoz, hogy úgy a legellenőrizhetőbb a laikus tömeg, ha egyforma módon hisz, a dogmák, és szertartások mentén, mert az követhető. Aki ettől eltér az az eretnek, mert nem ellenőrizhető le hitének módja. Nos, ezzel azonban van egy baj, ez nem Isten rendelete szerint való eljárás. Nem mondhatjuk azt, hogy ha így vagy úgy hiszel csak és kizárólag akkor üdvözülsz. Isten nem tanítja, hogy miképp higgyél, hanem azt tanítja, hogy Benne higgyél, de azt mindenképp. Olyan is van aki hisz, de nem Istenben, de az egészen más problémakör, amit most azt hiszem nem kellene belehozni ebbe a témába. Az Istenben való hitnek azonban egész személyes lehetőségei vannak. Az Istennel való személyes kapcsolat pontosan az Istenben való személyes hitet feltételezi. Nézzünk bibliai példákat, Ábrahám, Jákób, Mózes, Dávid, Illés, Dániel vagy Ezékiel, csak néhány név az Ószövetségből különböző korokból és mindegyiknek külön-külön útja volt, Isten külön-külön tett csodákat általuk és velük, kapcsolatuk is külön-külön egyedi volt Istennel. Ha a tanítványokat nézzük és Pál apostolt, azt látjuk, hogy mindegyiknek személyes kapcsolata volt az Úrral és ebben benne volt nem csak saját lelkiségük, hanem családi, társadalmi hátterük, jellemük, minden. Mégis a sokszínű példák egyetlen közös és meghatározó vonása, hogy mind Istenhez kötődnek valamilyen módon és nincs köztük semmilyen minőségbeli különbség. Ha pedig a hit ennyire személyes dolog, akkor nyilván, hogy Istennek ezzel a személyes jelleggel is célja van, csak fel kell ismernünk, hogy számunkra mi is ez pontosan. Kálvin írja egy helyen: az igehirdetésben való sokszínűség legalább olyan legyen, hogy az mindenkit Krisztushoz vezéreljen.

Ámen