A jótéteményben pedig meg ne restüljünk, mert a maga idejében aratunk, ha el nem lankadunk. (Gal 6,9)

Ahhoz, hogy mások terheit segítsünk hordozni, erősnek kell lennünk. Pál apostol írja: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.” Ezek a szavak helyre teszik a hívő embert annak tekintetében, hogy az erő forrásai nem mi vagyunk, hanem Krisztus Jézus. A Vele való szoros kapcsolatból merítünk, belőle töltekezünk. Elég erősek csak így lehetünk. A Krisztus törvénye ugyanis nem más, mint a szeretet. Ő mondta: Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok. (Jn 13,34) A szeretet azt jelenti, hogy észrevesszük a másikon, hogy súlyos terhei vannak, és segíteni is óhajtunk rajta. De sokszor az a bajunk, hogy nagyon el vagyunk telve, vagy éppen foglalva saját magunkkal. A kórházban, a szociális intézményben dolgozók elesett, beteg, nyomorúságot hordozó, rászoruló embereken segítenek, mert ez a munkájuk. De egy gyülekezet is akkor gyülekezet igazán, ha észreveszi azt, hogy kiken kell segíteni és megteszi a segítségnyújtás megfelelő lépéseit is. Segítsünk mások terheinek hordozásában. Ez nem megy csak abban az esetben, ha figyelmes szeretettel veszünk részt egymás életében. Viszont lényeges gondolat az is, hogy mások terheit csak akkor tudjuk segíteni hordozni, ha a saját terheinket is képesek vagyunk cipelni. Az úgy nem működik, hogy nem bírjuk a saját terheinket, de segítenénk cipelni a másikét. "Vak vezet világtalant" helyzet áll így be, ha valaki a saját terheit se bírja hordozni, de a másikéból megpróbálna átvenni. Jézus Krisztus követőinek többlete épp Tőle van. Ezért képesek elkérni Egyetlen Urunktól azt az erőt, amivel mások terheinek hordozásában is tudnak segíteni.

Ti engem így hívtok: Mester, és Uram. És jól mondjátok, mert az vagyok. Azért, ha én az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait. Mert példát adtam néktek, hogy a miképen én cselekedtem veletek, ti is akképen cselekedjetek. (Jn 13,13)

Uram, Krisztus Jézus!

Köszönöm Egyetlen Uram, hogy mindig velem vagy.

Ámen

...Manassé, amikor uralkodni kezdett, és ötvenöt évig uralkodott Jeruzsálemben. Azt tette, amit rossznak lát az Úr. (2Kir 21,1-2)

Nem esett messze az alma a fájától – tartja a közmondás. Arra az esetre igaz ez, amikor a gyermek szülei nyomdokába lép bármilyen értelemben. Manassé uralkodása kapcsán viszont azt lehet mondani, hogy nem mindenkire igaz ez a gondolat. Manassé apja, Ezékiás király után következett a trónon, de mintha a gyermek nem is ismerte, nem is látta volna azt, ahogyan az apja vezette az Isten által rábízott népet. Ehhez képest az utána trónra kerülő fia, Manassé éppen az ellenkezőjét tette. „Azt tette, amit rossznak lát az Úr…” – olvassuk róla mai Igénkben. Ez a kétféle minősítés olvasható a Királyok és a Krónikák könyveiben Isten népének uralkodóiról: vagy azt tette, amit jónak lát az Úr, vagy azt, amit rossznak. Mielőtt azonban valamilyen módon nyugtáznánk a királyok minősítését, próbáljuk meglátni a saját életünket az Igének ebből az irányából. Amit teszünk, azt jónak vagy rossznak látja az Úr? Legyen szó a családunk, a munkahelyünk, a lakóhelyünk vagy éppen a gyülekezet összefüggésében. Túlságosan nagy jelentőséget ne tulajdonítsunk önmagunknak, de az sem helyes, ha folyton alábecsüljük magunkat. Felelősek vagyunk azért, amit ránk bízott az Úr. Ez tűnhet számunkra kicsinek, vagy éppen soknak, a felelősség a mienk. Olykor úgy érezhetjük, hogy csak kis csavarok vagyunk egy gépezetben, egy láncszem a nagy és hosszú láncon. Ha ezt érezzük, akkor is el kell hinnünk, hogy fontos a szerepünk. Ne büszkeségből maradjunk a helyünkön és tegyük a dolgunkat, hanem azért, mert Isten nem véletlenül állított oda, ahová. Persze mondhatjuk, hogy más a felelőssége egy királynak hozzánk képest, de mégsem lényegtelen az, hogy ki, hogyan áll helyt, hogyan végzi el a rábízottakat. Azt tesszük-e, amit jónak lát az Úr, vagy Manasséhoz hasonlóan azt, amit rossznak lát?

Így cselekedék Ezékiás egész Júdában. A mi jó, igaz és helyes vala az Úr előtt, az ő Istene előtt, azt művelé. És minden munkában, a melyet elkezdett az Isten házának szolgálatában, a törvényben és parancsolatban, keresvén az ő Istenét, teljes szívvel jár vala el, és ezért szerencsés vala. (2Krón 31,20-21)

Uram, Krisztus Jézus!

Köszönöm Egyetlen Uram, hogy Te kísérsz utamon.

Ámen

Valamit mond néktek, megtegyétek. (Jn 2,5)

Mindennek rendelt ideje van – olvassuk a Prédikátor könyvében. Krisztus Jézus is eszerint élt és cselekedett. Ha szólunk neki és kérjük segítségét, eljön az Ő ideje. Ma is így van ez, csak nekünk általában azonnal kellene minden: Add meg Uramisten, de máris… Tudunk-e várni? „Jó csendben várni az Úr szabadítására” – olvassuk a Bibliában (JerSir 3,26). Egyetlen Urunk olykor azért nem teljesíti a kéréseinket, vagy nem akkor, mert szeretne megtanítani bennünket várni. A Kánai mennyegző történetében Mária szólt Jézusnak: "elfogyott a boruk." Jézus látszólag elutasító az édesanyjával szemben, hiszen a bor elfogyásának tényét feltáró mondatára látszólag közömbösen reagált. Első mondatával, mintha kívül helyezkedne a gondok megoldásán, de a második mondata kifejezi, hogy megvan a terve a felmerülő probléma megoldására. Az édesanyja tisztában volt vele, hogy Jézus tud és fog is segíteni. Számítunk-e Jézusra a nehézségeink idején vagy máshol keressük a megoldást? Figyeljünk Jézus szavára és legyünk készségesek. Legyünk szavának hallgatói és megtartói és nem mindennapi megtapasztalásaink lesznek. Attól lesz valaki Krisztus tanítványa, ha naponként beszél Jézussal és engedelmeskedik szavának. Ha nem olvassuk a Bibliát, akkor nem vagyunk kíváncsiak a szavára, nem érdekel az Úr beszéde. Mondhatjuk magunkak Jézus Krisztus tanítványának, de nem sok közünk van valójában Őhozzá. Hiszen az imádságban mi szólunk Hozzá, az Ige által pedig Ő szólít meg bennünket. De ez csak egy része a Vele való kapcsolatunknak. Úgy is cselekszünk, ahogyan Ő kéri? Ez az engedelmesség próbája életünkben. Egyetlen Urunk nem emberileg gondolkodik és cselekszik, és pontosan ezt az isteni irányt akarja bemutatni nekünk, bizalmat kér és vár tőlünk. Engedjük, hogy naponta szóljon hozzánk és tegyük meg, amit kér. A csoda nem marad el, a segítség időben jön. Mindig a megfelelő időben.

Ezeket pedig nem értették eleinte az ő tanítványai: hanem mikor megdicsőítteték Jézus, akkor emlékezének vissza, hogy ezek ő felőle vannak megírva, és hogy ezeket mívelték ő vele. Azért is méne ő elébe a sokaság, mivel hallá, hogy ezt a csodát mívelte vala. (Jn 12,16-18)

Uram, Krisztus Jézus!

Köszönöm Egyetlen Uram, hogy mindig velem vagy.

Ámen

... én benned bízom, Uram! Azt mondom: Te vagy Istenem. (Zsolt 31,15)

Ahogy Istennel járunk, rájöhetünk, hogy több időnk telik a várakozással, mint azzal, hogy megkapjuk azt, amit szeretnénk. Amikor pedig megkapjuk,  akkor meg rögtön valami másra kezdünk el várni. Ha nem tanulunk meg örömmel várni, állandó frusztrációban fogunk élni. Pál apostol ezt írja: „A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk majd, ha meg nem lankadunk” (Gal 6,9). „A maga idejében” az, amiről Isten tudja, hogy a megfelelő idő, nem az, amit mi megfelelőnek gondolunk. Istennél meghatározott ideje van annak, hogy bizonyos dolgok megvalósuljanak az életünkben. Egyetlen Urunk mindig tudja, mire van szükségünk, mikor van szükségünk rá, és hogyan adhatja azt meg nekünk. Bízzunk hát benne! Gyakran annyira igyekszünk világra hozni a következő dolgot, hogy nem élvezzük azt, amink most van, és nem is vigyázunk arra. Sok örömtől fosztjuk meg önmagunkat az alatt az idő alatt, amíg megpróbálunk világra hozni valamit, aminek Isten szerint még nem jött el az ideje. Tanuljuk meg élvezni, ahol most tartunk, míg arra várunk, hogy eljussunk oda, ahol lenni szeretnénk.

Mert te hoztál ki engem az anyám méhéből, és biztattál engem anyámnak emlőin. Születésem óta a te gondod voltam; anyám méhétől fogva te voltál Istenem. Ne légy messze tőlem, mert közel a nyomorúság, ... megtérnek az Úrhoz a föld minden határai, és leborul előtted a pogányok minden nemzetsége. Mert az Úré a királyi hatalom, uralkodik a pogányokon is. Esznek és leborulnak a föld gazdagai mind; ő előtte hajtanak térdet, a kik a porba hullanak, és a ki életben nem tarthatja lelkét. Őt szolgálják a fiak, az Úrról beszélnek az utódoknak. (Zsolt 22,10-31)

Uram, Krisztus Jézus!

Köszönöm Egyetlen Uram, hogy Hozzád tartozom.

Ámen

... egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg ... (1Kor 12,13)

Van egy magyar szólás: "A jó szomszédság feltétele a jó kerítés...". Vannak határok, amiket magunk és mások között állítunk fel. Ezek a szigorú határok azért vannak, hogy másokat a tisztes távolban tartsák, megóvva ezzel a magánéletet. Félünk attól, hogy mások megismernek, irányítani próbálnak, árthatnak, vagy attól, hogy alkalmatlannak és alacsonyabb rendűnek érezzük magunkat. Az ilyen szigorú és merev határok akadályozzák a bensőséges kapcsolatot. Vágyunk ugyan a másik közelségére és a bensőséges kapcsolatra, mégis félünk, és ezért távol tartjuk magunkat. Isten viszont arra tervezett minket, hogy részt vegyünk egymás életében, a győzelmekben és a vereségekben is, nem pedig arra, hogy elszigetelten éljünk. Azért vagyunk, hogy: „…kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi.” (1Kor 12,25-26). A merev határok megfosztanak bennünket az életet gazdagító kapcsolatoktól. Milyen az, amikor a "jóból is megárt a sok"? Tudunk-e úgy segíteni, hogy közben önmagunknak ne ártsunk? Meg tudjuk-e osztani egymással életünket anélkül, hogy saját életünket feladnánk? Mindig vannak, akik elvárják, hogy valakik gondoskodjanak róluk, ekkor ők kerülnek vezető helyzetbe, mi pedig az összeroppanás szélére. Sohasem boldogok, bármit teszünk is. Sőt, neheztelnek azért, mert nem adunk eleget... Ezáltal beleragadhatunk egy életük egészét meghatározó csapdába. Barátságok, munkahelyi és gyülekezeti kapcsolatok mind beleeshetnek ebbe az „áldozat – megmentő sablon" csapdájába, ahol a szükségben lévő és a segítő egyaránt a „gyűlölök és szeretek” kettősét futja. Viszont a rugalmas határokkal rendelkező emberek a saját életüket tudják élni, úgy, hogy közben egészséges egyensúlyban foglalkoznak más emberek érdekeivel is. Nagylelkűek tudnak lenni idejükkel, együttérzésükkel és anyagi javaikkal is, anélkül, hogy túl nagy felelősséget vállalnának magukra. Meg tudnak birkózni a nehéz helyzetekkel, állják az ütéseket, és ha elesnek is, újra talpra tudnak állni. Tudnak összpontosítani arra, ami igazán fontos, és meríteni tudnak abból a belső erőforrásból, amit Egyetlen Urunk biztosít nekik. Pál apostol is ilyen ember volt: „…mert én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek. Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bővölködésbe és a nélkülözésbe egyaránt. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem” (Fil 4,11-13). Az ilyen embereket nem mások és nem a körülmények irányítják, rugalmasságuk nem valamiféle gerinctelen hajlékonyság, hanem Krisztus Jézus irányításába vetett bizalom. Jézus azt mondta, hogy ha valami jót tettünk valakivel, akit bántalom ért vagy szükséget szenvedett, akkor azt vele tettük meg. 

A szolgálatokban is különbség van, de ugyanaz az Úr. És különbség van a cselekedetekben is, de ugyanaz az Isten, a ki cselekszi mindezt mindenkiben. Mindenkinek azonban haszonra adatik a Léleknek kijelentése. Némelyiknek ugyanis bölcseségnek beszéde adatik a Lélek által; másiknak pedig tudománynak beszéde ugyanazon Lélek szerint; Egynek hit ugyanazon Lélek által; másnak pedig gyógyítás ajándékai azon egy Lélek által; Némelyiknek csodatévő erőknek munkái; némelyiknek meg prófétálás; némelyiknek pedig lelkeknek megítélése; másiknak nyelvek nemei; másnak pedig nyelvek magyarázása; De mindezeket egy és ugyanaz a Lélek cselekszi, osztogatván mindenkinek külön, a mint akarja. (1Kor 12,5-11)

Uram, Krisztus Jézus!

Köszönöm Egyetlen Uram a tálentumokat, amelyeket adtál nékem.

Ámen

Mindaz, aki bűnt cselekszik, gonoszságot is elkövet, mert a bűn gonoszság.  (1Jn 3,4)

Folyamatosan bűnben él az az ember, aki perben van Istennel. Az ilyen ember azt mondja: Ebben a világban nem lehet másként élni. Ezért egyfolytában lop, csal, hazudozik és átgázol a másikon. Hiszen a világ könyörtelen és szeretetlen, ő csak megpróbál talpon maradni. Nem veszi észre, hogy a bűn már behálózta, megkötözte. Aki vétekben él, nem ismeri az Istent. A bűn lázadás Isten ellen. A bűn törvényszegés. A törvény a Tóra, a mózesi törvények. Jézus azt mondta:  Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat. Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. (Mt 5,16-17) Mózes törvényeiben vannak ceremoniális törvények és etikai törvények. Ma már nincsenek ceremoniális törvények, mert azok Jézus Krisztusban beteljesedtek. A többi törvény pedig folyamatosan teljesedik be. Minél jobban a Krisztusban vagyunk, annál jobban a törvény megcselekvésében is benne vagyunk. Persze ez küzdelemmel jár, de a küzdelem végén ott a nyereség: az örökéletünk. Bűnt cselekedni, vagy bűnbe esni nem ugyanazt jelenti. A vétek szónak az az eredeti jelentése: célt téveszteni. Mint amikor egy sportlövész mellé talál. Mi is téveszthetünk célt, de azután visszatalálunk-e a helyes útra, a Krisztusban maradás útjára? Nem azt kell néznünk, hogy most épp hol vagyunk. Azt kell látnunk, hogy merre tartunk. Naponta követünk el vétkeket, ebből pedig az következik, hogy akkor mi nem vagyunk igazi Krisztust követő keresztyének? De, keresztények vagyunk céltévesztéseink ellenére is. Akkor, ha Krisztusban vagyunk, és maradunk. A futballista is az marad, ha néha a kapu mellé is durrant. A bűn csapdájába ugyan beleeshetünk, de aki Egyetlen Urunkban marad mindvégig, az megszabadulhat bűneitől. Az eredendő bűn a szívünkben van, de Krisztus Jézus is ott van. Engedjük, hogy Ő uralkodjon felettünk.

Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és sötétségben járunk; hazudunk és nem az igazságot cselekeszszük. Ha pedig a világosságban járunk, a mint ő maga a világosságban van: közösségünk van egymással, és Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg és igazság nincsen mi bennünk. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól. (1Jn 1,6-9)

Uram, Krisztus Jézus!

Köszönöm Egyetlen Uram, hogy mindig velem vagy.

Ámen

Megtalálom azért magamban, ki a jót akarom cselekedni, ezt a törvényt, hogy a bűn megvan bennem. (Rm 7,21)

Keresztényként az elengedhetetlen dolog, hogy belátók legyünk. Őszintén és igazán meg tudjuk látni a saját cselekedeteinket, saját életünket. Amíg nem jutunk belátására, a saját bűnös voltunk meglátására, addig nem indulhatunk el a hívő élet útján. Akik nem jutottak el addig, hogy a maguk bűneit és nyomorúságait belássák, azok bizony elvesztek az üdvösség számára. A belátás több mint a tudás. A belátásban már van alázat és engedelmesség. Benne van az a vágy, hogy az életben minden másként legyen. Kornéliusz, a római százados „szüntelen könyörgött Istenhez.” Péter, a rendíthetetlen tanítvány, az első apostol szintén rendszeresen imádkozó életet élt. Kornéliusz és Péter korábban nem tudtak egymásról, de a Lélek összekötötte őket. Mivel mind a ketten Isten akaratát keresték, Isten látomásban szólt hozzájuk. Ez félreérthetetlen volt. Péternek el kellett állnia korábbi álláspontjától, a rideg törvényeskedéstől: mit lehet enni és mit nem lehet enni. Amit Isten megtisztított, az mind jó. Ez az intés készítette elő Pétert, hogy feltétel nélkül elfogadja Isten útmutatását. Engedelmesen belássa saját vélekedésének tarthatatlanságát. Így már nem kételkedett a Lélek üzenetében, amikor a pogány százados, Kornéliusz hívásának kellett engedelmeskedni. Mi is nagyon figyeljünk Isten hívó szavára, amikor egy igei üzenet megérint bennünket a Szentírás olvasása közben. Egy prédikáción keresztül is Isten keres minket, hogy mi is keressük a bajban levőket, a Jézus Krisztus útjára térőket, legyünk hát bátor bizonyságtevők.

Azért ám a törvény szent, és a parancsolat szent és igaz és jó. Tehát a jó nékem halálom lett-é? Távol legyen: sőt inkább a bűn az, hogy megtessék a bűn, mely a jó által nékem halált szerez, hogy felette igen bűnös legyen a bűn a parancsolat által. Mert tudjuk, hogy a törvény lelki; de én testi vagyok, a bűn alá rekesztve. Mert a mit cselekeszem, nem ismerem: mert nem azt mívelem, a mit akarok, hanem a mit gyűlölök, azt cselekeszem. Ha pedig azt cselekszem, a mit nem akarok, megegyezem a törvénnyel, hogy jó. Most azért már nem én cselekszem azt, hanem a bennem lakozó bűn. Mert tudom, hogy nem lakik én bennem, azaz a testemben jó; mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom. Mert nem a jót cselekeszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekeszem, melyet nem akarok. Ha pedig én azt cselekeszem, a mit nem akarok, nem én mívelem már azt, hanem a bennem lakozó bűn. (Róm 7,12-20)

Uram, Krisztus Jézus!

Köszönöm Egyetlen Uram, hogy mindig velem vagy.

Ámen

Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítlek, meg is segítlek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak. (Ézsaiás 41:10)

Az esztendő elején nem baj, ha félelmeink, kétségeink, gyengeségeink közepette a hatalmas és erős Istenre emeljük tekintetünket. Ő pedig szól hozzánk és az ígéri, hogy velünk van. Nem majd valamikor, egyszer, nem csak egykor régen, hanem most is, folyamatosan. Egyetlen Urunk ugyanaz az erős Isten, aki eddig is volt. Hatalma nem csökkent semennyit a világ teremtése óta. Ő, aki eddig velünk volt és nem hagyott magunkra, aki erős kézzel hordozott, ezután sem fog "elejteni" minket. "Megerősít, megsegít, és győzelmes jobbjával támogat..." De az Isten megszab bizonyos dolgokat életünkben. Az életünk idejét is Ő szabja meg. Könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük – írja a zsoltáros (Zsolt 139,16).Ha Krisztus követésének pályáján kívánunk továbbhaladni, akkor sok-sok visszahúzó, akadályozó tényezőt le kell tennünk. Ilyen mázsás teher lehet a bennünket naponként megkörnyékező bűnként az óemberi lelkület, a hazugság, az indulat, az irigység, a gyűlölet, a kérkedés, a hiúság, a szeretetlenség, a lustaság... Ilyen terhekkel bizony nehéz Jézus Krisztus útján előre haladni. Ha van ilyen teher az életünkben, tegyük le, csak így várhat bennünket is hervadhatatlan koszorú. Aki hisz Jézusban, mint élete Megváltójában, biztos lehet örök élete felől: "Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem az Isten haragja marad rajta." (Jn 3,36) De ez felelősséget is jelent, nem egy "hátradőlök és jól elvagyok" állapot ez. Aki Krisztus Jézus tanítványa, annak az élete nem lehet akármilyen, mert vagy a Krisztusra mutató, Róla bizonyságot tevő módon élünk, vagy megbotránkoztatunk másokat. Egyáltalán nem mindegy...

Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa. A ki hiszen ő benne, el nem kárhozik. (Jn 3,16)

Uram, Krisztus Jézus!

Köszönöm Egyetlen Uram, hogy mindig velem vagy.

Ámen

 Monda nékem az Úr: Ímé, az én igéimet adom a te szádba! (Jer 1,9)

Azok az emberek, akiket Isten elhív, először általában felkészületlennek, bizonytalannak érzik magukat. De ne feledjük, hogy mindenki elesik egyszer-kétszer, a győztesek pedig azok közül kerülnek ki, akik újra felállnak. „Az Úr irányítja annak az embernek a lépteit, akinek az útja tetszik neki. Ha elesik is, nem marad fekve, mert az Úr kézen fogja.” (Zsolt 37,23-24). Amikor Jeremiás azt mondta Istennek, hogy benne nincs meg sem a hozzáértés sem a kellő önbizalom a feladathoz, Isten ezt mondta neki: Nem a saját felhatalmazásodból mész. „… menj, ahova csak küldelek” (Jer 1,7). Nem a saját üzenetedet kell hirdetned. „… hirdesd, amit csak parancsolok!” (Jer 1,7). Ne essünk mi sem kétségbe, ne kössünk világi kompromisszumokat, ne magyarázkodjunk senkinek, főleg ne mentegetőzzünk hitünk miatt. Csak mondjuk mindig azt, amit Isten ránk bízott... A többit majd Egyetlen Urunk elvégzi: „… mert gondom van rá, hogy igémet beteljesítsem” (Jer 1,12). Mert ha Isten megérintett, azzal alkalmassá lettünk. Legyünk önmagunk, hisz nem azok vagyunk, akiknek mások mondanak, azok vagyunk, akiknek Isten mond bennünket. Pál apostol azt írja: „amikor hallgattátok az Istennek általunk hirdetett igéjét, nem emberi beszédként fogadtátok be, hanem Isten beszédeként, aminthogy valóban az, és annak ereje munkálkodik is bennetek, akik hisztek” (1Thess 2,13). Ha az Isten szavára támaszkodunk, biztos alapunk van…  Kiárasztja a kegyelmet, mely által növekedhetünk a hitben és elkötelezettségben. A földön egy örök dolog van, az Isten Igéje. Minden más végül meg fog égni… minden, amit a vitrinbe szoktunk tenni, amiket bekeretezünk, trófeák, kitüntetések, lovagrendek, miegymások, amivel dicsekedni szeretünk… mindre a végső nagy tűz vár (ld. 2Péter 3:7,10-12) Isten Igéje viszont „megmarad mindörökké” 

És kimondom ítéleteimet felettök az ő mindenféle gonoszságukért, minthogy elszakadtak tőlem, és idegen isteneknek áldoztak, és tulajdon kezeik munkáit imádták. Te azért övezd fel derekadat, és kelj fel, és mondd meg nékik mindazt, a mit én parancsolok néked; meg ne riadj tőlök, különben én riasztalak el téged előlök! ... Viaskodni fognak ugyan ellened, de nem győznek meg téged, mert én veled vagyok, azt mondja az Úr, hogy megszabadítsalak téged. (Jer 1,16-19)

Uram, Krisztus Jézus!

Köszönöm Egyetlen Uram, mindennapi Igédet.

Ámen

A jó ember az ő szívének jó kincséből hoz elő jót; és a gonosz ember az ő szívének gonosz kincséből hoz elő gonoszt. (Lk 6,45)

Amikor gondterheltek vagyunk, akkor kirobbanunk vagy nyugodtak maradunk? Ha valaki megsért bennünket, akkor tápláljuk soká a haragot vagy a megbocsátás mellett döntünk? Ez mind a szív állapotán múlik. Ha a szívünk már megtisztult, akkor meglátjuk az Istent olyan emberekben, helyekben és helyzetekben, ahol azelőtt sohasem vettük észre. A zsoltáros így fogalmaz: „Tiszta szívet teremts bennem, Istenem…” (Zsolt 51,12). Ha lelki tisztulásra van szükségünk, töltsünk több időt Isten jelenlétében. Ha a saját véleményünk, ítéletünk az előfeltétele annak, hogy szeretjük-e a másik embert, akkor mindenkitől el fogunk idegenedni. Sok dolog, ami miatt veszekszünk egymással, igazából nem is számít. Krisztus Jézus azt mondta: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” (Jn 13,35). Nem elég szeretni a békét, állandóan erről beszélni, miközben a grand canyoni árkokat ásunk emberek közé. Béketeremtővé kell lennünk igazából. Amikor az újszövetségi gyülekezetben vita kerekedett bizonyos ételek fogyasztása kapcsán, Pál apostol közbelépett: „Többé tehát ne ítélkezzünk egymás felett, hanem inkább azt tartsátok jónak, hogy testvéreteknek se okozzatok megütközést vagy elbotlást. ... meg vagyok győződve az Úr Jézus által, hogy semmi sem tisztátalan önmagában... Vigyázzatok, ne káromolják azt a jót, amelyben részesültetek. Hiszen az Isten országa nem evés és ivás, hanem igazság, békesség és a Szentlélekben való öröm; mert aki ebben szolgál Krisztusnak, az kedves az Isten előtt, … Te azt a hitet, amely benned van, azt tartsd meg az Isten előtt…” (Róm 14,13-23). Ha elfogadjuk Jézus Krisztust Megváltónknak, Isten szemében igazzá válunk. A megváltás nem csupán Isten szemében tesz igazzá, de igazzá tesz úgy is, hogy naponta igazságban járva élhetünk mindenki szemében. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy Isten akaratát nagyobbra értékeljük, mint a magunkét (ld. Péld 3,5). Arra kell törekednünk, hogy a Krisztushoz hasonló jellemvonások legyenek láthatóvá bennünk, ezek pedig: „…szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás…” (Gal 5,23). Ez bizony nehéz feladat, de nem egyedül kell megtennünk. Egyetlen Urunk ebben is mellettünk lesz. Az új évben is.

Miért mondjátok pedig nékem: Uram! Uram! ha nem mívelitek, a miket mondok? Valaki én hozzám jő és hallgatja az én beszédimet és azokat megtartja, megmondom néktek, mihez hasonló. Hasonló valamely házépítő emberhez, a ki leásott és mélyre hatolt, és kősziklára vetett fundamentomot: mikor aztán árvíz lett, beleütközött a folyóvíz abba a házba, de azt meg nem mozdíthatta: mert kősziklán épült. (Lk 6,46-48)

Uram, Krisztus Jézus!

Köszönöm Egyetlen Uram, hogy mindig velem vagy.

Ámen